Malacfülek

   
  
Már nagyon szeretnék kikerülni ebből a tömény fahéj-szegfűszeg-gyömbér-narancs illat varázsból, és elsején egy jó nagyot szippantani az új év csípősen friss levegőjébe. Sokáig keresgéltem a bűbájbontó receptet, mire megtaláltam, és mellé ezt a végtelenül egyszerű varázsigét (népköltést). Boldog új évet kívánok!
  
   
Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Vegye el mind a nem jót
Ez új esztendőben;
Mitől félünk, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg
Ez új esztendőben!

   
Itt egy ötlet tavalyról: malachonfoglaló és malacfejek.
A malacfülek receptje pedig kattintás után olvasható.
    

Szellőztetés


  
Szellőztetek, pogácsát sütök, ki kell űznöm a karácsonyi illatokat, mert már a torkomat szorongatják. Bár az ünnepre magunknak nem sütöttem, tegnap este belemerültem a készülődésbe, mert még futunk pár ünnepi kört a családban. Felhasználtam a mikuláscsomag árválkodó narancsait a narancs tortához, begyúrtam a diós kekszet, amihez csak a vaj és a tojás hiányzott, a száraz összetevők már zacskóban várták a finálét, és még este bedagasztottam a füstölt sajtos pogácsát, ami reggelre szépen megkelt a hűvösben. Most sül, és már jön az illata.
Semmi extra, de cserébe gyors.
Kattintás után olvasható a recept.
   

A hallgatás beleegyezés

Már két hete nem láttam Zsazsit, nem akart kimozdulni ebben az időben, amit megértek, de Teo olyan érdekeset mondott azon a múltkori randin, amit nem hagyhattam szó nélkül.
   
Kocsival mentünk fel a hegyre, nem ismertem a sofőrt, köszöntünk, de Teo nem mutatta be. Egy présházból átalakított kis háznál álltunk meg, Teo vette pár éve. Eddig nem volt ideje foglalkozni vele, Endrére bízta, aki a saját birtokán szerzett tapasztalatait szívesen kamatoztatta barátja házának és telkének rendberakásán. Tao javasolta, hogy gyorsan nézzünk szét a kertben, mert ha most befutunk a melegbe, akkor már nem fog tudni kicibálni többet. Ez helyes feltételezés volt, meghajoltam a logika előtt. Endre várt minket az ajtóban, de csak elköszönt, intett, hogy siet a kocsihoz, mert a fiúk már várják, focizni jár.
A ház pont egy kanyarban épült, ugyanúgy a sorban áll, és a dombon lefelé néz, mint a többi ház, csak míg a telkek másutt a ház fölött a dombtető felé nyúlnak hátra, addig Teo házát felfelé és lefelé is nagyjából hasonló méretű, de a domb íve miatt szabálytalan formájú telek veszi körül. A ház elé, az elkanyarodó betonút meghosszabbításaként terméskövekből kirakott, elhanyagolt, keskeny út vezet. Első pillantásra még van mit csinálni ezen a kis birtokon. Szőlő már csak mutatóban tartozik hozzá, a ház felett néhány tőke. A majdnem háromszögletű felső kert csücskében áll egy öreg diófa, olyan szerencsétlenül, hogy szinte az összes dió a lenti szomszéd telkére potyog, más itt nincs. A kert alsó részét balról egy mély árok szegélyezi, a túloldalán egy meredek bokros résszel, jobbról pedig az úttal párhuzamosan drótkerítés egész hosszan lefelé, mellette itt-ott akác, egy helyen orgona. Ez az alsó rész a fák és a bokrok miatt egészen védett, olyan titkos kert hatását kelti, csak nagyon üres. Két barackfa árválkodik a lenti részén, a többi gyümölcsfát nyáron kivágatták, öregek voltak. Besiettünk.
A ház kívülről alig különbözik a többitől, két szintes, nyeregtetős, hátát a dombnak veti. Viszont az emeleten a szükségtelen kis erkély helyett egy szép nagy ablak néz a völgy felé. A felső szint nincs berendezve, a lépcső felett le van zárva, úgy láttam, Teo ezzel egyelőre nem is nagyon akar foglalkozni. Az egész alsó szint olyan, mint egy nagy konyha ebédlővel. A kertre néző ablak alatt és mellett húzódik a konyhaszekrény, vadiúj, irígylem a sütőt. Mögötte egy nagy teleszkópos tölgyfa asztal, mellette a sarokban két jó nagy karfás szék, és még két kisebb, a pinceajtóban még négy ilyen egymásba rakva. Az egyik fotel mögött egy ajtó, mögötte egy kis közlekedő, ebből nyílik jobbra a mosdó és egy kis zuhanyzó, hátrafelé meg egy picurka háló. Elsőre nem értettem, hogy lehetnek itt ezek a helyiségek, de kiderült, hogy épp a domb kanyarulata miatt itt a pince nem közvetlenül a ház alatt húzódik, hanem kissé balra. És tényleg, a pinceajtó mögött nem lefelé vezetett a lépcső, hanem balra, aztán lefelé. A lépcsőfordulóban várt minket a vacsora. Mivel egyáltalán nem voltam felkészülve erre a vendégségre, még arra sem volt időm, hogy előfeltevéseket fogalmazzak meg a menüvel kapcsolatban, de ha lett volna, biztosan nem ezt képzeltem volna az asztalra. Felhoztunk egy nagy tál kocsonyát, ilyen szépet még nem is láttam, Zsuzsa csinálta, imádtam, és egy nagy tányért svártlival, töpörtyűvel, felkarikázott erős paprikával és egy isteni fokhagymás májas krémmel. Rendesen bepakoltam a kocsonyából, de kellett helyet hagynom a svártlinak is, mert imádom, és ezer éve nem ettem, és még a májas krémnek is, az édes medve kiflivel már-már desszert lett belőle, és egyszercsak úgy éreztem, hogy kész, egy szem töpörtyűt sem tudnék már magamba erőltetni, de később kiderült, hogy de.
Van olyan, hogy valakivel furcsa először szembe ülni az asztalnál, mert van valami zavaró elkötelezettség abban, hogy akkor mi most együtt eszünk. Mondjátok nyugodtan, hogy megbolondultam, de velem már volt ilyen, minden összenézés olyan volt, mint valami hirtelen bevillanó megérzés, és ezekkel aztán percekig küzdöttünk magunkban külön-külön, egészen addig, amíg ki mertük mondani, és a magunkon nevetéstől kipukkadt ez a varázs. De van, hogy valakivel leülünk egymással szemben, eszünk, és beszélgetünk, és nem érdekes, mit tudunk egymásról, mert nem lényeges, hogy milyen közöttünk a viszony, milyen volt, milyen lesz, a beszélgetés a lényeg, a szituáció pedig teljesen lényegtelen, nem ciki, hogy annyira magyarázok, hogy közben a késsel mutogatok. Na jó, az már lehet, hogy az, de ez is mindegy. Teoval így lehetett beszélgetni, zavar nélkül. Nekem ment, Zsazsinak meg maradt a zavar.
Amikor ezt elmondtam Teonak, csak hümmögött, nem zavart, vagy szánom-bánom morgolódás volt ez, hanem olyan védekező, na igen hümmögés, és csak ennyit mondott, hogy Zsazsi mindent elnéz neki, még azt is, ha nem áll mellé, pedig kellene, ha nem válaszol, pedig kellene, ha nem tiltakozik, pedig kellene, és amikor valamiben nem jutnak dűlőre, akkor Zsazsi elmondja, mit gondol, ő meg csak hallgat...

A karácsonyi kalács mellett semmit sem sütöttem ebben az évben, Zsazsi ígért egy doboz aprósütit, ültünk a konyhában, segítettem kitölteni a linzereket, és ez jó apropó volt, hogy rákérdezzek erre a mondatra. Láttam, hogy felpaprikázta a kérdés, nagyot kanalazott a lekvárba, és befalta. A kanállal a kezében már nevetve mondta, igen szívem, mindig ez van, elmondom, amit gondolok, ő meg csak hallgat, és ez néha nagyon fáj, de a hallgatás beleegyezés.

Boldog karácsonyt!

Vége a játéknak

Ma nyolckor lezárult a játék. Harmincan játszottatok velem, aminek nagyon örülök! A nyertesek: Anna, Inga és Ancsa. Gratulálok! Szeretném holnap feladni a csomagot, hogy még karácsony előtt odaérjen, ezért kérlek Titeket, a hekvanc@gmail.com -ra küldjétek el a címeteket!

Még lehet csatlakozni!

   
A sorsolást holnap (vasárnap) estére halasztottam! Még van idő csatlakozni a játékhoz itt vagy a blog facebook oldalán. Már csomagolok!

Születési neve: Tejes Lepény


  
Ma egy olyan receptet hoztam, amit már jópárszor megsütöttem, mire egyszer elrontottam, és ettől újjászületett.
Ezeket a kis lepénykéket szaftos hús mellé szoktam sütni köret helyett, vagy mártogatóshoz, krémhez vacsorára. Van, hogy egészben teszem az asztalra, de néha felvágom 3-4 hosszú csíkra, és így rendezem a kosárba. Így felvágva jó sör- vagy borkorcsolya, és mártogatót is lehet hozzá adni. Leírom egy változatát is. A tészta elkészíthető előző nap is.
Egy este annyira siettem, hogy elfelejtettem villával megszurkálni a lepényeket. A sütőben pár perc alatt felfújódtak, és a közepük üreges lett. A husi kész volt, hát megtöltöttük őket, mint a pitát, és azóta ez is része a repertoárnak.
   

Mandulás banános süti

  
A mikulás csomag nálunk általában túllépi a hagyományos kereteket, a rendes kis csoki csomag mellett legtöbbször még egy nagy halom gyümölcs is jár a jó gyereknek. Az pedig pusztítani kell, amiben jók vagyunk, de van, hogy mégsem fér belénk ennyi minden. Ilyenkor sütök banánkenyeret vagy ilyen banános kevertet. Eredetileg ezt az adagot egy téglaformában sütöttem meg, de most már tepsibe terítem, vagy két téglába osztom el a tésztát, mert jobban szeretjük, ha szárazabb lesz a süti, és így kisebb szeletekre lehet vágni.
 
Másnap szeretem igazán, amikor már kissé megszikkad. Azért erre egy rá is játszom, este fel szoktam szeletelni a maradékot - ha egyáltalán van -, és nem csomagolom be, csak letakarom egy szalvétával. Reggeli kávéhoz isteni.
Legközelebb megosztom a banánkenyér receptemet, és az tényleg inkább kenyér.
Kattintás után olvasható a recept.

Játék

  
Nem, rám nem hat ez a karácsonyi hajtás. Mondom, hogy nem. Nem.
  
De már minden ajándékot beszereztem, vagy a szekrény tetején lapulnak, vagy épp úton vannak a futárral. Nem kellett ezzel sokat bíbelődni, nem vagyunk sokan, mindent interneten rendeltem, így gyorsabb, olcsóbb, és házhoz jön. Otthon a kézműves dekoráció napról napra bővül, és már csak egy saját készítésű ajándék vár megalkotásra, de fejben megvan az is. Mindent megvásároltam a sütéshez, megvan az idei szaloncukor recept és csomagolás ötlet, és ma megvettem a második égősort is... nincs mit tenni...
Bár eredetileg nem terveztem, most mégis úgy döntöttem, hogy készítek néhány doboz aprósütit karácsonyra. Receptek után kutatva a blogokon láttam, hogy már beindult a karácsonyi ajándék dömping. Úgy döntöttem, ha már ennyire előre vagyok a készülődéssel, akkor a hekvancon is van idő egy játékra.
  
A tavalyihoz hasonlóan most is saját készítésű - de más jellegű - ajándékokat fogok sorsolni. Az ötlet megvan, a csomagoláson már dolgozom, a beltartalom pedig titok.
  
Nem kell mást tennetek, mint itt a felhívás alatt üzenetet hagyni, csatlakozni az oldalhoz akár rendszeres olvasóként a blogon, akár követőként itt a facebookon, és megosztani ezt a játékfelhívást.
   
Nem felejtkezem el azokról sem, akik már eddig is követték, olvasták a blogot! Tőletek csak egy hozzászólást és egy megosztást kérek.
   
December 14-én este nyolckor sorsolok.
Gyertek játszani!!!

Pástétomos kalács

  
Tavaly ilyenkor már elborított minket a karácsonyi várakozás, tele voltunk csokival és gyümölccsel, aszalttal is. A csomagokban mindig ott lapul egy, ami szép-szép, de nem szeretjük, a datolya. Bőven benne jártunk már a farsangban, amikor még mindig ott árválkodott a polcon az aszalt gyümölcs, kezdeni kellett vele valamit, és ekkor jött az ötlet a pástétomra.
Ezévben sem úsztuk meg datolya nélkül. A szombat esti borozgatás után maradt egy kis fehérbor, és épp kimúlni készült a hűtőben, ezért gyorsan kimagoztam a gyümölcsöt, és rálöttyintettem a bort, aztán másnap megvettem a gombhoz a kabátot a tavalyi recept szerint. Csak most egy kicsit csavartam rajta.

Kattintás után olvasható a recept.

Medve kifli


 
   
Annyi mindent le kellene írnom, de most mégis fordítva kezdem a bejegyzést, a péntek esti kávéról majd később, mert hosszúra sikeredett.
Van, hogy a kelt tészta a maradék felhasználás jegyében készül, így sütöttem már kalácsot sörrel  és gyümölcslével is. A kész, megkelt tészta pedig attól függően, hogy édes vagy sós, a gyúródeszkán bármilyen alakot ölthet. Ezt a tésztát először akkor sütöttem, amikor egy hatalmas adag nudlihoz készítettem sajtszószt, túl nagy adagot, mert a nudli fogyott mákkal is, a maradék szósszal pedig kezdeni kellett valamit.
Gyerekkoromban a szombati ebéd gyakran volt valamilyen finom leves, és hozzá édes kísérő: palacsinta, fánk, rizsfelfújt. Szokásunk volt együtt enni az édes tésztát a levessel, és bármilyen fura is, ezt még ma is szeretem. Így jutott eszembe másodszor is ilyen tésztát begyúrni egy zöldségleves mellé, akkor pontosítottam az arányokat, és nagy sikere lett, úgyhogy ez a recept már marad. A kiflibe nem kell töltelék, mert ez egy kimondottan édes tészta, és szinte viccesen puha. Nem érdemes tartogatni, frissen, melegen az igazi. A sok duma alatt, kattintás után ott a recept.
        
   
Teoval a családi ebédnél megbeszéltük a találkozót, de nem tudtam, hova fogunk beülni egy kávéra. Zsazsit nem akartam felhívni, mert olyan volt, mintha a háta mögött randiznék a pasijával, jó, tudom, nem, de mégis. Aztán pénteken délután mégsem bírtam ki, és jól kinevetett, hogy csak nem vagyok ideges. De, az voltam, mert Teoról csak ködös emlékképek voltak a fejemben, amik még csak nem is az enyémek, és a szombati vacsora benyomásai. Meg persze egy kis ellenszenvvel vegyes rajongó kíváncsiság.
Volt valami fura megérzésem, többször bevillant a kirándulóhely, amiről Zsazsi mesélt, és a piknik, de ahhoz most nem volt jó idő, meg különben is, nem értettem, mi a fenének agyalok ilyeneken, ez nem egy randi, próbáltam nem rágörcsölni, de rágörcsöltem.
Késtem, hogy ne kelljen ácsorognom a park mellett, ahol találkoztunk. Teo nyújtotta karját, belekaroltam, önkéntelenül, még csak zavarban sem voltam, átvágtunk a kitaposott ösvényen a sziklák felett, és beültünk a kávézóba. Megkönnyebbültem, hogy ezt a helyet választotta, és nevettem magamon, főleg, ha a táskámra pillantottam...
Teo egy kedves, ősz, öreg medve, kissé nehézkes mozgással, könnyed, vidám lélekkel. Hamar elénk került a kávé, és gyorsan elindult a beszélgetés. Magázódtunk, helyesbítek, magázódva tegeződtünk, ezt nehéz máshogy mondanom, és minden más helyzetben póznak éreztem volna, de most nem. Talán a levelek miatt ragadt meg ez bennem, én őt így ismertem meg, nem akartam ehhez ragaszkodni, de így maradt.
Nem kérdezte meg, mit gondolok róla, inkább mesélt.
Beszélt a feleségeiről és a lányairól, a sok költözködéséről, a zavaros életéről, és hogy nem volt jó férj soha. Csupa olyan sztorival jött elő, amivel ostorozhatta magát, és ezt egy idő után szóvá is tettem. Kértem még egy kávét, de most olyat, amilyet én szeretek, és ez kizökkentette, hogy merészelek beleszólni, amikor ő tárgyal a pincérrel. Sajnálom, ha tehetem, hosszú kávét iszom, ha lehet választani, tejjel, semmi baj a rövid kávéval, de nem lehet mellette hosszan beszélgetni.
Támadt egy kis csönd, nesze neked hosszú beszélgetés.
Aztán Teo mégis belefogott.
Egyik évben amikor már megvolt Zsazsi és Endre - hú, ezen is jót nevettünk, csak ő kapott álnevet a blogon - pesti lakása, felutazott oda pár hétre. Régen volt már Magyarországon, épp nem volt rendesen eleresztve pénzzel, és éppen nős volt, de már régen látta Zsazsit, akinek akkor halt meg a férje, és ezt is Endrétől kellett megtudnia, mert nem kapott már egy ideje levelet.
Alig ismert Zsazsira, sértődött volt, és fáradt, és bármit mondott neki, csak kinevette, legyintett rá. Kellett neki is egy kis kikapcsolódás, felmentek Pestre, csak bóklásztak, és próbáltak beszélgetni. Leginkább arra keresték a választ, hogy miért is vannak ők itt együtt, elméleteket alkottak, aztán másnap újat, és másnap megint, így pár nap alatt szépen megideologizálták a kapcsolatukat, és közben előtörtek belőlük újból a régi érzések. Mindennek ellenére Zsazsi úgy engedte Teot haza, mintha mindegy lenne, hogy otthon mi várja, szép, bölcs körmondatokkal megfogalmazta, hogy tartson, ameddig ebből töltekeznek, aztán marad a barátság, vagy valami, ami azon túl van.
Majdnem bejött.
Elfogyott a kávém, ennél lassabban még ezt sem tudom iszogatni. Felkapcsolódott a közvilágítás, egy darabig nézegettünk kifelé, aztán Teo szólt, hogy akkor most menjünk, még valahova elvisz, csak kell egyet telefonálnia. Megmondtam.
Figyeltem, miközben beszélt. Folyton szuszog, a túlsúly teszi, de a hangja magában is olyan füstös, jó hallgatni. Nagyon hadar, és még azt is kényszeredettem vidámkodva adja elő, ami épp nem az. Sokszor vissza kellett kérdeznem, mert a mondatok végét már alig értettem, és hamar jelmondat született ebből: kérem Teo, lassabban, artikuláljon. Sokat nevet, hangosan, jóízűen, de néha ott bújkál benne valami mesterkéltség, nem tudom az okát. 
Ahogy letette a telefont, egyből sietős lett, feladta rám a kabátot, fizetett, és már szaladtunk is kifelé. Kenyeret vettünk, de nem lehetett akárhol, föl kellett szaladni egy bizonyos üzletbe. Azt hittem kiköpöm a tüdőm a hidegben, de Teo diktálta a tempót. Keveselte a kenyeret, még valami édeset is akart venni, de erősködtem, hogy nem kell. Az eladótól mégis kért, én meg szóltam a nőnek, hogy ne csomagoljon, nem kell. Nézett ránk, hogy akkor most mi legyen, erre előszedtem a táskámból a kis kifliket. Elkezdtünk nevetni, és nem tudtuk abbahagyni, a végén már el kellett takarnom az arcom, éreztem, hogy az izmaim görcsösen grimaszba feszülnek.
Zsazsi figyelmeztette, hogy ez lesz, de nem akart hinni neki.

Ma nincs süti

A valódi karácsonyi készülődés nálam múlt szombaton elkezdődött a próbasütéssel. A feszültségtől és az illatoktól, vagy csak attól, hogy megint ideértünk az időben, délután már émelyegtem. Estére pedig szinte rosszul voltam, igaz, ehhez hozzájárult az előttem álló családi vacsora Zsazsiékkal.
Nem akartam, hogy értem jöjjenek, annyira gyűlölök várni a megbeszélt fuvarra, nézni az órát, felvenni a kabátot, kizárni az ajtót, levenni a kabátot, megnézni, kihúztam-e a vasalót, visszalépni a tükörhöz, nem túlzás-e ennyi smink, nem, nem túlzás, visszazárni az ajtót, ránézni az órára, idő van, kabátot újra felhúzni, táskát a vállra, és indulni, vagy inkább mégsem, na, most akkor mégis, amíg leérek, tuti itt lesz a kocsi, persze nem, ácsorgás a hidegben...
Szóval, hosszas győzködés ellenére se választottam a könnyebb utat, inkább fázósan felcaplattam Zsuzsáékhoz, vállamon a táskámmal, egyik kezemben egy karácsonyi kaláccsal - a próbasütés egyik eredményével -, másik kezemben a magassarkú cipőmmel, mert nem mertem szembeszállni a heggyel tűsarkúban. Félúton irányt váltottam, mert még korán volt, tettem egy kis kerülőt, így utolsónak, de még épp nem késve értem oda. A lépcsőházban hallottam, ahogy a másodikon csukódik az ajtó, és még az előszobában találtam Teot, a szűk hely miatt ő nyitott ajtót, és a házigazdák nélkül túlestünk a bemutatkozáson. Segített lepakolni, közben egyfolytában beszélt, amit alig értettem, mert a lépcsőzés láthatóan megviselte, hangosan szuszogott.
Teo már többedszerre találkozott Zsazsi családjával, ez az este arról szólt, hogy minket szembesítsenek, de beszélgetésre nem adott alkalmat. Alig volt lehetőségünk egymással szót váltani, vagy Zsuzsa vagy Zsazsi kezdte a mondatot felém fordulva: képzeld el, hogy Teo..., vagy pont fordítva, ugyanezt Teonak rólam: képzelje el, hogy...
Szóval anya és lánya rólunk beszélt nekünk, de mi alig váltottunk pár szót.
Zsuzsa férjét feszélyezte a helyzet, bizonyára nehéz volt lenyelnie, hogy az asszonyok szervezkedése nyomán a szerető lassan családtaggá válik, de azért igyekezett. Kellemes este volt, bár kissé fárasztó. Próbáltam időben és gyorsan elköszönni, de Zsuzsa még kijött velem az ajtó elé.
Már régóta meg kellett volna neki mondanom, hogy nem leszek családi krónikás, egy időben olyan sok mindent elmondott magáról, vettem az üzenetet, várta, hogy beleírom őket is a sztoriba, de nem ment. Kényszeresen mesélte el életének olyan epizódjait, amihez valójában semmi közöm nem volt, és nem is papírra valók, de nem volt szívem leállítani. Most viszont már kezdett kínos lenni a helyzet, azt hittem, ezzel jön majd elő, és végre színt kell vallanom. De csak megkérdezte, mit szólok Teohoz, és óvatosan még azt, hogy írok-e még róluk. Nem kellett mondanom, tudta, hogy a sztori nem róla szól, és hümmögtem valami olyasmit, hogy persze, ha lesz mit.
Hazafelé mérgelődtem egy kicsit ezen a szelíd kényszeren, de tulajdonképpen nem bántam, hogy visszarántottak ebbe a valóságba. Már félútról felhívtam Zsazsit, részben, mert nagy hiányérzet maradt bennem a vacsora után, részben, mert annyira egyedül voltam a sötét utcán, hogy kellett egy kis telefonos bátorítás. Megkértem, szervezzen nekem egy randit Teoval. Jaj, nagyon régen hallottam tőle ezt a mély, gurgulázó nevetést! Beszéld meg te, ennyivel le is rázott, és a következő pillanatban a vonal túlfelén már Teo értetlenkedett.
Felnőtt fejjel lettem pirulós, arcom, nyakam, mellem pirul fura helyzetekben, és totálisan kiszámíthatatlan, hogy mikor borít el, és mikor nem. Most igen, és ez olyan abszurd volt, zavarodottságom látványos megnyilvánulásának teljesen szükségtelen elpazarlódása a sötét és kihalt utcán.
Péntek délutánra beszéltünk meg egy kávét.

Egész héten visszaszámoltam.

Fűszeres adventi csöröge

  
Napokon belül kezdődik az advent. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy amikor valami olyasmire kell hosszan várakoznom, amit nagyon szeretnék elérni, feldarabolom a sóvárgást ésszel vagy szívvel beláthatóbb kisebb szeletekre, feladatokra, és ezek apró eredményeire, így tömve lassanként degeszre az ürességet. Ez persze nem segít elérni azt, amire vágyom, a kis örömök összesen nem egyenlőek a naggyal, de kell a léleknek néha egy kis cukorka.
  
Azt hiszem, ezért készülök annyit az ünnepekre is, sőt néha a nem ünnepekre is. Képes vagyok éjszakákon keresztül készíteni a meglepetéseket, ötleteket gyűjteni, játékokat kitalálni, és sosem a könnyebb utat választom. Már többen kérdezték, hogy megéri-e ez a hercehurca, mert az eredményt jobb esetben néhány nap, rosszabb esetben pár óra alatt felemészti az alkalom. Ezek azonban általában olyan sűrített élmények, amelyekre hosszú ideig emlékezünk, ehhez pedig nagyban hozzájárul az a sok apróság, amit a várakozás alatt készítek.
 
Már sok ötletetet gyűjtöttem karácsonyra, és egyik nap a kupacot végignézve már-már előre csömöröm lett ettől a tömény, süteményillatú csillogástól, ezért erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, most az egyszer nem viszem túlzásba. Úgy alakult, hogy nem kell sütnöm és főznöm, persze a karácsonyi kalácson kívül, így most a hiányos dekorációt pótolom majd az advent alatt.
 
Gondolni kell az ünnep utáni pihegésre is. Amikor már túl vagyunk a nagy evészeten, ajándék dömpingen, utazási mizérián, nagy elérzékenyüléseken, netán a nagy szeretetben robbanó viharos összeveszéseken, akkor jön egy kis szusszanás szilveszterig. Ez jó alkalom a baráti látogatásokhoz, mert az idejét lassan elkoptató díszletek között minden beszélgetés kap egy kis patinát, és ez jó.
  
Igen, titkon kicsit erre is készülök, mert egyedül futok majd neki annak a pár napnak, ezért elhatároztam, hogy minden estére tartogatok majd valamit, ha másnak nem, magamnak. Így jutott eszembe a csöröge, amit imádok, de nem ehhez az ünnepkörhöz kapcsolódik. Ezen persze lehet segíteni, csak az ízét és a formáját kell az alkalomhoz formálni. Nem kimondottan az ünnepi asztalra szánnám, de a ráhanglódáshoz, az egyik adventi vasárnap délutánra, vagy épp levezetésképp az ünnep utáni baráti beszélgetéshez egy pohár forraltborral...
  
Ez persze nem felhívás keringőre.
  
A recept lentebb.
  

Morcosság ellen való orvosság - Kanalas kalács

   
Ezt a kalácsot akkor készítem, amikor nincs hely előpakolni a deszkát, mert épp más is készül, vagy felfordulás van, mint például tegnap ablakpucoláskor. A szép fényesre, hólyagosra kelt tésztával ugyanis sütés előtt már semmi tennivaló nincs, mint egy élesebb szélű kanállal nagy galuskákat kanalazni belőle, ezeket megforgatni natúr joghurtban vagy olvasztott vajban, esetleg mindkettőben, és a kikent tepsibe halmozni, mint az aranygaluskát. A kész kalács is hasonlít az említett édességre. Sós és édes változatban is elkészíthető, sőt, az édes változatban lecsökkenthető a cukor olyan mennyiségre is, ami akár sonka és tojás mellé is kínálható. De hol van az még! A gyorsan ránk telepedő, hűvös estéken isteni illatával - a tea, a forraltbor vagy a kakaó mellé - morcosság ellen való orvosságnak is tökéletes ez a kalács.
Kattintás után olvasható a tészta receptje, és néhány változat az elkészítésre.

Ricottás almatorta

  
Régóta sütök almás kevertet, eredetileg egy bögrés recept alapján, ma már csak érzésre. Most egy kicsit megvariáltam, na jó, nagyon. A süti tetejét meg szoktam szórni cukorral, így a teteje szép ropogósra sül, miközben a tészta pudingszerű marad. A tortát most megszórtam egy marék kukoricpehellyel is, így még extrább lett a ropogás. A mennyiség egy 22 cm-es tortaformához elegendő, és kb. 3 cm magas tészta az eredmény. A recept lentebb.

Halloween sütik

       
Szagokkal, színekkel, fáradt napfénnyel megjött az ősz is, és ebben az évben igazán nem panaszkodhattunk, igazi, és szép. Egy hete egyszer már kint voltunk a temetőben, a fiamnak elmondtam, hol ki fekszik, és én hogy emlékezem rájuk. Gyújtottunk mécsest, de gyertyát is, mert ez a gyerekkoromra emlékeztet, olyat, ami hosszú lánggal ég a szélben, és percek alatt felemészti magát.
 Miközben a gyerekek miatt ötleteket keresgéltem Halloweenre, egy barátom megosztotta velem szomorúságát így Mindenszentek közeledtével, és az egész rémes-vicces Halloween készülődést hirtelen olyan nem valónak éreztem.
Ez a negyedik év, hogy valamit kitalálunk erre a misztikus estére, valami játékot, meglepetést, de azt hiszem, hogy ebben az évben volt bennem először ez a furcsa kettősség. Persze rendületlenül keresgéltem az ötleteket, és meghallottam a fiúk óvatos kérését is, hogy ne legyen túl rémisztő a játék, de közben végig volt bennem egy kétség, hogy kell-e ez.
Végül arra jutottam, hogy kell. Ezen a napon körülvesznek minket a szellemeink, azok, akiket szerettünk, akiket tiszteltünk, vagy azok, akikre egyszerűen csak emlékezünk, emlékezni akarunk. És körülvesznek minket mások szellemei is, és azok is, akikre nem akarunk emlékezni, és ezt a borzongást a toporgó csend után ki kell fejezni egy kis vidámkodó harsogással, persze csak módjával, mert ez így kerek.

A Halloween nálunk nem más, mint viccesen, visszafogottan rémisztő díszletek között egy kis játék és süti. Egyik évben árnyjátékoztunk egy hátulról asztali lámpával megvilágított fekete karton keretbe ragasztott sütőpapír fal mögött pálcikákra ragasztott karton bábokkal. Tavaly a mécsesekkel megvilágított kertben kellett borítékokat összevadászni. Idén - az Addams Family című filmben elhangzott megjegyzést komolyan véve - játszunk az étellel. Péntek estére halasztottuk a játékot, ezért még nem készültem el mindennel. Felsorolom, mi mindent terveztem, hátha ötletet adok ezzel valakinek.

1. Találós kérdések: Rengeteg aranyos, gyerekeknek szóló, őszi találós kérdést találtam a neten. A szerencsesüti ötletére hajazva ezeket fogom sütibe sütni. Ez még nincs kész.

2. Amőba játék: A kerek perec tésztát gyúrtam be, 10 cm-es pálcikákat sütöttem belőle, ezek adják majd a játék keretét, ehhez 12 db kell. Előre bocsátom, hogy nem azt esszük meg, amivel játszunk, nassolni majd az asztalról lehet. A fiúk még nem játszották ezt a játékot, ezért ez most újdonság lesz. Sütöttem már omlós kekszet és puszedlit, a képen ezek helyettesítik a O-öket és az X-eket, csak azért hogy ezek is ide kerüljenek, a játékot földimogyoróval és gesztenyével játszuk majd.
  
  
3. Tökfej játék: A fenti képen látható. Ugyancsak a perec tésztából készítettem el ezt a tökfejet, két nap alatt szépen kiszárad majd. Pontgyűjtés, mogyoróval kell beletalálni a szájába, szemébe, orrába, ez utóbbi a legnehezebb - kipróbáltam -, ez éri a legtöbb pontot.
      
4. Gyufa rejtvények: Ha már gyertya meg mécses, akkor gyufa is..., persze ez is másképp. Összeszedtem egy csomó rejtvényt az internetről. A kővé száradt perec pálcikákkal tökéletesen lehet majd helyettesíteni a gyufákat, és a gyerekeknek is jobban kézre áll majd, mint az apró gyújtósok. Le lehet tenni a padlóra, körbe lehet ülni...
  
5. Az asztalra még terveztem kis keksz gombócokat, amiket csokiba és színes cukorba forgatok. Ehhez krémsajtot fogok használni, ezért nem tudom ennyivel előre elkészíteni.
  
6. Megismételjük az árnyjátékot is, ehhez már csak egy új keret kell.

Mindent lefényképezek majd, mert három hónap múlva újra aktuális lesz a keresgélés, ha jön a farsang. Jó készülődést!

Halloween sütik

Az elmúlt napokban a neten keresgéltem új Halloween sütiket, dekorációs és játék ötleteket keresve. A hozzám hasonló, keresgélő anyukáknak itt van két régebbi sütim ötletnek. A képek feletti címre kattintva olvashatók a receptek. Igyekszem majd időben feltenni az újakat. Jó készülődést!

  

Őszi húsos lepény

Nem múlhat el úgy az ősz, hogy nem szüreteltem, pedig ebben az évben úgy tűnt, ez mégis kimarad. De nem lehet így nekifutni a télnek, mindenféle, vagy inkább bármiféle megelégedettség érzés nélkül, mert a szüret azt ad, megelégedettséget. Szőlő szüretre - ebben az évben talán először - nem voltam hivatalos sehova, pedig ilyenkor - egy napra - még a derekam sem fáj, és este a koszos ruhát a gépbe dobálva még a körmöm alatti kosznak is tudok örülni. Tudom, tudom...
No de hétfőn délelőtt sikerült pótolni a nagy hiányt, megpakoltuk a lelkünket egy kis hümmögéssel, hogy nem múlt el ez az év sem haszontalanul, szedtük a bogyókat, a hosszú tüskék és ágak karistolták a kezünket, és olyan jó munka illata lett a ruhánknak, bőrünknek ebben a szép meleg időben. Jöhet a tél.
Kökényt és csipkebogyót szedtünk lekvárnak. A kökénnyel nem kellett túlzottan erőlködnünk, bőven hajlott az útra teli ág, csak szedni kellett, a csipkebogyó már problémásabb volt. Megyünk még, mert a gyerekeket úgy csaltuk ki, hogy kirándulunk, ezért lassan sétálva, bokorról-bokorra - tudom, a kökény cserje, de az hogy hangzik: cserjéről-cserjére - bandukoltunk a határban, és egy helyen csak rövid időre tudtunk megállni. Az előző napi mákosguba (hasonlóan elkészítve, mint a kiflifelfújt, így hidegen kockákra szeletelhető) volt a gondosan becsomagolt tízórai, otthon már készen várt minket a bableves, és félkészen a húsos lepény, ami a három évestől a hatvanhárom évesig mindenkinél nagy sikert aratott.
Íme a kép, és lentebb, kattintás után a recept.
   
  

Középen, hátul

Kimentem párszor Zsazsihoz, jókat beszélgettünk, sok minden összegyűlt a hosszú szünet alatt. Most gyakran jár ki hozzá Zsuzsa is, egy darabig még az unokák is, főleg a lány, Hugi. Van rendes neve is, Ági, de mindenkinek Hugi, bár kikéri magának, és ezért álnokul próbálkoztam az Ágival, amolyan beférkőzésképpen, de nem hallgatott rá, lepergett róla a próbálkozás. Még az anyja is visszakérdez, ha Ágiként utalok rá, hogy ki, pedig tudja, de ez a kis félvárról vett ellenállás elég, hogy a próbálkozásaimat letörje, visszasimulok. Szóval, Huginak már nem elég izgalmas a nagyi, egy darabig buli volt a felismerés, a pillanatnyi meglepetés, hogy a nagyiról szól az írás, ez milyen vagányság, de a részletek annyira már nem izgatták a fantáziáját, nyilván ehhez még kicsi. Jaj, persze, hogy nem az, már nagylány, tényleg, bocs! De most komolyan, a technika rejtelmeibe beavatta az anyját, megmutogatta a barátnőknek is az oldalt, volt, amit még el is olvastak, biztos, de a mélyebb részeket elkerülték, a sekélyben úszkáltak csak, most már abban sem.
  
Zsuzsának új felfedezés volt anyja titkos élete, nyilvánvalóan új megvilágításba kerültek az emlékek, a távollétek, a kiborulások, a merengések, a sírások, amiket sosem értett. A Teoval való találkozást is ő erőltette, mire számíthatott, nem tudom, talán hogy kiegészíti a képet, megtudja, összerakja, hogy mire vágyott az anyja, hogy végre helyrebillenjen az egyensúly, mit keresett még Endre annyi év után is az életükben, mit szervezkedett folyton, mert hogy intézte az anyja dolgait, az rendben van, de miféle dolgait.
  
Meg itt volt az apja is a háttérben, az én emlékeimben folyton betegen, Zsuzsa szerint komótosan, elüldögélősen, soha ki nem mozdulósan. Olyan embernek írta le, aki a házasságát magára csukta, és ezzel együtt nemet mondott mindenféle haladásnak is. Nem volt hajlandó tévét nézni, rádiózott, és újságot olvasott, és főleg bosszankodott, hogy változik a világ, megrettent minden újtól, összezavarodott, és ilyenkor időt kellett neki hagyni, hogy a változásokat új rendszerbe építse, és újra el tudjon igazodni abban a szűk világban, amit kijelölt magának mozgástér gyanánt. Zsuzsa szerint az apja az özönvízbe halt bele, ami elmosta a kertet és az istállót, hiába tették rendbe, a víz elsodorta a világot, amiben élt, és az újban már nem találta a helyét. Emlékezett a rajzra is, amit mamáék készítettek a kertről, és mutogatták az apjának, lelkesítették, kikérték a véleményét, mit szólna, ha ezt ide, azt meg oda tennék, szükséges a szakértelme, vajon az a fa való oda, vagy inkább más helyet kedvel. De az apját fárasztotta ez a színjáték, persze, hogy tudta, mi a célja, és ímmel-ámmal belement a játékba, ha már nagyon traktálták, de nem a maga örömére, hanem mert sajnálta maga körül a bohócokat. Igen, bohócokat, Zsuzsa mesélte ezt is, bár ő nem lakott itthon, amikor történt, a bátyja mondta el neki, hogy apja a betegsége végén gyakran motyogta halkan a folyosón ülve, hogy bohócok vagytok mind, halljátok, bohócok, ócska bohócok, halljátok…
  
Hallották. Aztán eltemették.
Középen, hátul eldőlt egy bábu a táblán. A játék ment tovább.

Elvették a játékomat

Zsazsi néhány rövid telefonbeszélgetéstől eltekintve nem volt eddig vevő a barátság folytatására. Kétszer ajánlottam fel hazatértük után, hogy meghívom egy kávéra, vagy elmegyek érte, és nálunk beszélgetünk, de nem tudott, vagy nem akart, mindenesetre kimentette magát. Aztán április elején találkoztam a lányával az egyik üzletben, cipőt vettek. A nagylányt láttam meg először, köszöntem is neki, de nem ismert meg, rögtön körbenéztem, hol lehet az anyja, de nem láttam sehol. Már a pénztárnál álltam, amikor rám köszönt, és olyan kedvesen, barátságosan mosolygott, hogy elsőre azt hittem, összekevert valakivel. Ezt teszik az előítéletek, mert ugye tudom, hogy az ember változik, ha magamra gondolok, azt mondom, mindenki kinövi azt, aki az oviban vagy az átalánosban volt, hej, de még azt is, aki középiskolában vagy fősulin, de ki ám! És ezt tudom még azokra nézvést is, akik körülvesznek, de akiket nem ismerek (meg), azok nekem felnőtten sem mások, mint az egykori gyerek - jelen esetben az undok szomszéd nagylány, aki a lábamat rugdosta az oviban - nagyban. Ez az egyszerű módja a gyors tájékozódásnak, így gyorsabb helyre tenni a dolgokat, rendszert építeni, aztán később áttologatom az elemeket, ha változik a képlet, erre jók az előfeltevések, persze csak akkor, ha marad a megengedés a változtatásra, nem rögzül lekaparhatatlanul a kép, és maradunk az egyéni megítélésnél, nem általánosítunk felelőtlenül. Szóval meglepődtem, de Zsuzsa már mondta is, és zavarodott gondolataimból utána futva alig tudtam felzárkózni ahhoz, amit hadart. Bemutatta a lányát, akinek cipőt kellett gyorsan nézni, mert nem voltak felkészülve arra, hogy a csizma után rögtön szandi kell, és még mindig nő a lába, atyaúristen már negyvenes... Nem sorolom el, mi mindent dobott rám egy levegővétellel, mindenesetre láttam, hogy a vidám közvetlenség mögött volt valami zavartság is. Én is elmondtam, mit vettem, váltottunk pár szót a gyerekekről, hogy hol dolgozom és mit, és hogy ő hol és mit, meg hogy éjszakás lesz, csak még felveszi a fiát a sportcsarnoknál, és megvacsoráznak, és egyszer felugorhatnék hozzájuk, alig ismerjük egymást... Hogy mi? Persze, persze... Mi a fene?  Jó, ezt már hazafele gondoltam, és még jóformán be sem értem az ajtón, már csörgettem Zsazsit. Nevetett, hallotta, hogy találkoztam Zsuzsával, mert a bolt elől felhívta őt. Értetlenkedésemre azt válaszolta, hogy majd elmondja, de előzménynek annyi, hogy olvasták a blogot, a többit majd személyesen, és különben is, mikor költözöm.
Másnap kiugrottam. Nem mentem át egyből Zsazsihoz, még a költözést is át kellett gondolnom. A kertet még november elején felszántották, össze is vesztem ezzel a jóindulatú, csendes gyerekkel, mert beleszántott a kisudvar füvébe, és persze honnan vette volna, miféle érzelmi alapon ragaszkodom a kert gazos kis szegletéhez, ahol mogyoróbokrok alatt rohad a farakás, és megnyúlt képpel nézte, ahogy állok a traktor előtt, és gesztikulálok, mert persze a zajban egy szót sem hallott, elküldtem hát határozottan a francba, miszerint megmondtam világosan, hogy csak a harmadik kerítésoszlopig kell szántani, de hát ha neki nem volt logikus, mért csak addig. Aztán a szépen elmunkált földbe egyéb ötlet híján kukorica került, és most itt csúfoskodik az amúgy szép kukorica a saroktelken, és monoton susogással kér elnézést, hogy ilyen idegenül növeszti magát a virágoskertek között. A ház hideg volt, és állott szagú, megártott neki, hogy fűtetlenül és üresen állt. Eladni nem sikerült, érdeklődő is csak egy volt, azóta senki, nincs kitéve tábla, az utca annyira kiesik a forgalomból, hogy szükségtelen, és itt mindenki tudja, hogy eladó.
Ez a fura egyedüllét, idegenség ismerős volt tavalyról, kinyitogattam az ablakokat, de mintha a fény és a szél is elkanyarodott volna az ablak előtt, a hűvös, állott sötétség nem akart oszlani. Nem akartam kicihelődni megint, most nyűgnek éreztem, és csak a kényelmetlenségeket láttam benne, nem tudtam összeszedni, mi húzott ide tavaly, eltekintve a nyilvánvalótól, hogy ki kellett pakolni a házat, bár így utólag ez sem járt haszonnal.
Átmentem Zsazsihoz, üres kézzel és kissé kedvetlenül, és már a kiskapuban tudtam, ha így indulok neki, akkor ebből semmi jó nem sül ki, ezért megráztam magam, hogy lehetek ilyen, és betoppantam. És tényleg, Zsazsi jól megszorongatott, jó kedve volt, és sokat mesélt, főleg a családjáról, és a hosszúra sikerült telelésről. Vele örültem, legalábbis igyekeztem, tényleg, de bennem maradt valami szálka, megmagyarázhatatlanul, vagyis dehogy, nagyon is tudom, mi volt az. Zsuzsáék  elolvasták a bejegyzéseket, meghallgatták Zsazsi emlékezéseit, és elképesztő, felháborító, de találkoztak Teoval is, meg az egyik lányával, és két lányunkokájával is, én meg nem, hogy lehet, hogy ebből így kimaradtam, nem tértem magamhoz.
Elvették a játékomat.
Kissé sértődötten, bár azért fegyelmezve magam próbáltam ezt Zsazsi tudtára adni, és valami ilyesmi jött ki konklúzióként: Még jó, hogy már abbahagytam a blogírást. Egy rövidke csend után Zsazsi ezzel zárta a beszélgetést: Dehogy hagytad abba, Drágám!

Diós habos linzer

Aktivizálom magam, de egyelőre az időközben összegyűjtött recepteket és képeket teszem közzé. Elsőnek itt egy jó kis sütemény a kupacból. Nem tudom mire hasonlít inkább, az erdélyi diósra vagy a kijevi tortára, nálam a kettő összeért félúton. Jobb képet nem tudtam készíteni.
        
    
Kattintás után a recept:
   
Diós habos linzer
     
A tészta:
30 dkg finomliszt
5 dkg cukor
3 tojás sárgája
20 dkg vaj
1 teáskanál sütőpor
1 csipet só
     
A hab:
3 tojásfehérje
10 dkg cukor
10 dkg dió nem túl apróra őrölve
       
A lapok közé: baracklekvár
     
A tészta hozzávalóit összegyúrtam, majd három cipóra osztottam. A tojásfehérjét a cukorral kemény habbá vertem. A tepsibe - a sütőpapírra - belenyomkodtam egy cipónyi tésztát, és a hab 1/3 részével megkentem, végül megszórtam a dió harmadával, és megsütöttem. Még két ilyen lapot készítettem. Amikor mindegyik elkészült, megmelegítettem úgy hat evőkanálnyi baracklekvárt. A tepsi aljára tettem egy kisült lapot a habos résszel felfelé. A következő lapot fejre állítottam, a tésztás felét megkentem a meleg lekvár felével, majd ráborítottam az alsóra. Ugyanígy tettem az utolsó lappal is. (Szóval a sorrend: tészta-hab-dió + lekvár-tészta-hab-dió + lekvár-tészta-hab-dió). Az elkészítése hasonlít a kijevi tortáéra, azt is készítettem már szelet sütinek. A másik, amire ez a recept hajaz, az az erdélyi diós, de ott két lapot kell sütni diós habbal a tetején, és a tésztás felüket kell lekvárral összeragasztani (vagyis alul és felül van a hab).

Feltámadás


Megismételtem a sütidömpinget, csak most húsvéti dekorációval. Előzmények itt, tészta recept itt. Még nem késő nekilátni! Én az egész nagy családot elláttam kaláccsal. :D
Kellemes húsvétot!



Ma Zsazsi elutazott a családjával, de reggel még találkoztunk. Megmutattam neki, amit eddig írtam róla a blogon, és beszélgettünk egy jót. Azt mondta, az eredeti levelét még így kijavítva, átírva is nagyon megalázó visszaolvasni, de van, hogy az ember könyörög. Megértem. Közben azért mellesleg bevallotta, hogy a fiókos és a mozis képet nem ő találta ki, a kis füzetében összegyűjtött gondolatok közül csente, mert Teo rövid kis leveleiben olyan könyveket idézett, és olyan mondatokkal árasztotta el, amihez ő sosem ért fel, sosem értett meg. Kapott tőle könyveket, amiket sosem tudott végigolvasni, és volt, hogy csak a hangulatát értette annak, amit a férfi mesélt neki. Ezt szégyellte.
Arra kért, ezentúl beszéljük meg, mit írok le, és természetesen nem lehetett ellenvetésem. Ez azonban most azzal jár, hogy egy ideig nem írok róluk. Nem tehetem.

Nagyon mélyről

Ma szabin voltam, reggel elrendezgettem a dolgaimat, elugrottam a barátnőmhöz - nem Zsazsihoz -, aztán ebéd után hazasétáltam. Jó volt a hegynek felfelé, kigombolt kabáttal küzdeni az emelkedővel, és ezzel a langyos, tavaszi széllel, ami néha nekem szaladt, kócot fújt a hajamba, és meg-megtorpantott, mégis szeretem ezt a bolondot, még ha játszik is velem, lökdös, mint egy óvodás, belekiabál a fülembe, meghúzza a hajamat, aztán elszalad, de jön megint, fél szeretni, és nem engedi szeretni magát...
   
Itthon volt végre időm, de mindenekelőtt erőm elolvasni Zsazsi régi leveleit, azokkal kezdtem, amiket Teo hazautazása után váltottak. Teo leveleinek közzétételére nincs felhatalmazásom, Zsazsiéra igen. Sok, hosszú levelet írt, mindegyik más, sosem írt a hétköznapjairól, levelei olyanok, mint egy-egy vers, szépen kifejtett képekkel, a végén szerelmes, búgó, doromboló szerelmes vallomással, és van néhány írtózatosan befordult levél is. Teo keveset írt, levelei rövidek és kapkodók, a magyar nyelvvel nem volt gondja, mondanivalója mégis nehezen követhető, mondatai gyakran megszakadnak, sok a ..., és minden szava félreérthető, nagyon félreérthető. Leveleiből úgy tűnik, nem érzékelte a mélypontokat, vagy csak nem akarta, bár néha beleizzadhatott a magyarázkodásba, a szerelmi vallomásokat viszont nagylelkűen elfogadta. (Nekem szabad ilyet írni, és milyen jó leírni!) A levelei végén elhadart néhány forró szót az ő türelmes asszonyáról, akivel szavak nélkül is értik, érzik egymást - japppersze! -, és akivel örökre szeretik egymást az ő külön univerzumukban -  jézussegélj! -, aztán elköszönt, mint valami hős világjáró, akit a sors sodort messze a szerelmétől, és mint tudjuk - ugye -, arra nincs az embernek befolyása. Mondogatnom kell magamban: nem leszek cinikus, nem leszek cinikus...
   
Zsazsi délután azt mondta a telefonban, hogy sosem bánta, hogy Teo nem borította fel érte az életét, sose volt féltékeny arra, amibe őt nem vonta be, vagy arra, amit nem adott fel érte. Nem bántotta, hogy tőle egy másik családhoz ment haza. Az őszintétlenség és a gyávaság bántotta, a rossz dumák, a kibúvók, és az, ahogy a férfi folyton magyarázkodott, miért nem jön, miért nem ír, vagy ha már nem akarja őt, miért nem mondja ki. Meg az, ahogy Teo fürdött a szerelemben, amit kapott tőle, de ezt gyanakvással viszonozta, nem engedte el, de mégsem akarta maga mellett tudni. Amikor itt volt néhány hónapig, akkor magát adta, akkor itt volt egészen, de amikor elutazott, nem volt többé az ő drága ura...
Erről eszembe jutott, ahogy mama ejtette ki egyszer ezt fejcsóválva: Szegény Zsazsi!
Itt van az egyik levele (kicsit átírtam, hagyta, mert voltak benne személyes utalások is) az egyik mamuszos, lompos mélypontról, nagyon mélyről:
     
Drága Uram!
   
Nem ír nekem. Szomorú vagyok, fáj a szívem. Megbántódott azon, amit írtam? Azt hittem, érteni fogja. Van, hogy nem tudom elmondani, amit érzek, de hogy már írásban sem tudom összerakni a gondolataimat, hát ez új. Rám sötétedik, nincs kedvem villanyt kapcsolni. Vártam, hogy ír. Nem tette, és most csak mindenféle rosszra tudok gondolni. Egyedül vagyok a házban, és tényleg nagyon egyedül vagyok. Ilyenkor előbújnak a kérdések, amiket igyekszem visszanyomkodni a mély fiókokba, de mind egyszerre jön, belülről nyomják a szekrényt, nyílnak, nem bírok velük. Újragondoltatják velem a döntéseimet, rágódok rajtuk, rágódnak rajtam, és ez fáj.
Biztosan megbántódott. Már többedszerre futok neki annak, hogy megmagyarázzam, mit akartam mondani, de minden alkalommal átfirkáltam, amit írtam. Nem írom le. Jöjjön el, kérdezze meg, és elmondom, ha akarja. Az imént még azt gondoltam, hogy na, ezt a levelet sem fogom feladni, mert végképp elkergetem vele, pedig nem akarom. Azt szeretném, ha itt lenne, mellém bújna. Tudom, hogy nem lehet.
Alkalomadtán adjon valami életjelet. Írja azt, hogy már unja a sirámaimat, vagy írjon akármit. Csak írjon.
Megnéztem a képeket, amiket küldött még azelőtt, hogy elolvastam volna a levelét. Tudtam, hogy a felesége áll maga mellett a körben, a testbeszédük mindent elárult. Most nem vagyok féltékeny, de vannak néha mélypontjaim. Néha igen nagyot zuhanok, ha tudná, ezek a gödrök mennyire mélyek...
Maga tett ilyen csapongóvá, az érzések rángatnak ide-oda, tudom. Voltak nagyon rossz pillanataim, de ezeket nem is merem elmondani. Önnek ott a nő, aki gyereket fog szülni magának, akitől nem akar, képes, tud elszakadni...
Ne haragudjon, hogy ezt írtam, és főleg azért ne, hogy nem húzom ki.
Mindig attól félek, hogy azt hiszi, el akarom tőlük szakítani. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy szabaduljak minden ilyen szándéktól, még a látszatától is, és azt hiszem, elég jól csinálom... Ez a nagy igyekezet azonban visszafordul felém, vannak azért dolgok, amiket egyedül nehéz feldolgozni.
És most leírom a levél végén, hogy hiányzik, pedig már nem is érzem ezt határozottan. Elmúlott, vagy inkább feloldódott ez a hiány. Olyan erősen igyekszem megértő lenni, olyan nagy erővel várok, hogy ez az érzés már nincs. Nem a hiány nincs, az érzés nincs. Érti ezt? Az űr itt van mellettem, a maga helye a mi univerzumunkban, ahogy írta.
A széke üres, rajta tartom a kabátomat, nehogy visszabillenjen a helyére. Visszatartom, nem foglalja el senki a helyet, de már széthúzták a függönyt, kialudtak a lámpák is. Körbenézegetek, jön-e már, aggódom, hogy megtalál-e még a sötétben. Hány nézőt kell felállítania, hogy visszataláljon végre a helyére? Hozzám, mert ide szól a jegye. Igen, biztosan tudom, hogy jönni fog. Már megy a film. De, jönni fog, mert várom erősen, és türelmesen, és nézem közben a filmet. Egyedül.
Rossz kedvem van, tudom, tudja.
Nem baj, ha szabályok közé vagyunk szorítva, el lehet viselni, meg lehet érteni, türelmesnek is lehet maradni, ha ott az érzés, ami mindent elborít. De ott van, mondja? Megmondhatja.
Jól vagyok, ne aggódjon.
Tudom, hogy a csókja az enyém, és tudja, hogy a csókom az Öné, és ez elég is. Néha elég.
Nagyon vágyom már a karjaiba, hogy érezzem a szakállát, a fogait...
   
Türelmes asszonya:
Zsazsi

(Mielőtt befordulnál, kedves olvasó, közlöm, ennél nincs lejjebb.)

Az a krumplis pogácsás csaj

   
Voltam már "tudod, az a csaj, aki azt a finom krumplis pogit hozta", ezért szívesen sütöm ezt a keltet, ez az egyik etalon. Van már egy recept a blogon, az krumplipüre mentő, és valóban gyakran készül - mert van, mit menteni -, ez most más. Jó nagy adag, de költözködéshez készült, és sokan voltunk.
   
Krumplis pogácsa:
   
Pontosan nem tudom, hány pogi lett, de biztosan kisült négyszer 23 pogácsa, meg egy utolsó tepsin még a maradék, szóval sok.
1 kg főtt krumpli
1 kg finomliszt
2,5 dl kefír
2 dl tej
5 dkg élesztő
3 csapott teáskanál só
1 csapott teáskanál szerecsendió
1 csapott teáskanál fehérbors
20 dkg zsír (most kacsazsír)
3 tojás (+ a kenéshez nekem most ráment 2)

A lisztet, a sót, a szerecsendiót és a borsot összekevertem egy nagy tálban. Egy másikban összezúztam a krumplit, majd összekevertem a langyos tejben feloldott élesztővel, a kefírrel, a tojásokkal és a zsírral. A lisztre öntöttem a krumplis masszát, és bedagasztottam.
Mivel reggel frissiben akartam az asztalra tenni, a tésztát kitettem az erkélyre, reggelre kétszeresére kelt, akkor átgyúrtam, és ezután szaggattam ki a pogácsákat. Ha rögtön készítem, akkor a dagasztás után háromnegyed órát kell keleszteni. A tésztát két részre osztottam, és egyenként két cm vastagra nyújtottam, bevagdostam, majd megkentem tojással, és kiszaggattam.
(Nem utólag kenem meg tojással, mert én úgy tanultam a szaggatást, hogy a tészta kilógó csücskét folyton aláhajtom a nagy tésztának, így nincs maradék, amit újra át kellene gyúrni. Bár így nem lesznek olyan szép, szabályosak a pogácsák, de van, amikor ez nem is szempont.)

Aki felé nyújtják

Szép idő volt, sétáltunk egyet Zsazsival a városban, vagyis ez így nem igaz, sosem sétálok, most is rohantunk, csak a kis büfé előtt lassítottunk, lebénított az amerikai fánk édes, pillanatnyi boldogságos illata, amiből jó mélyeket szippantottunk, és elraktároztuk a lelkünkben, hogy kitartson hazáig. Mindent így szívok magamba, mint ma ezt az illatot, olyan vagyok, mint egy porszívó, csak illat-, hangulat-, kép-, mozdulat-, tekintet-, hang-, érintésszívó, beszippantom, átjáratom az érrendszeremen, megrágatom a sejtjeimmel, aztán felpumpálom az agyamba, beleégetem, majd kiengedem, mint egy lehelletet, elengedem, de a nyoma megmarad, és ha úgy van, csak lehunyom a szemem, és érezem...
Újra gyorsítottunk, nem volt kedvünk beszélgetni, mindkettőnknek máson járt az esze. Zsazsi nem akart mesélni, mert azt mondta, folyton félreértem, én meg azon agyaltam, hogy nehéz leírni, ahogy ő gondol valamire, mert én is értékelem, amit mond, és hozzáteszem, amit arról gondolok. Kívülálló vagyok, lehetek kritikus, cinikus, vagy akár elfogult is... mert valaki belekotyog a történetbe, megváltoztatja, amit Zsazsiról gondolok, meg amit Teoról, belefűzöm azt is, ami bennem zizeg, és akkor ez már kinek a története? Ez van, ha nem maga meséli el a történetét, hanem hagyja, hogy megírja más.
Itthon sütöttünk gyorsan egy adag csörögét, orrunk, ruhánk, hajunk, és lelkünk átitatódott a nehéz olajszaggal, hallgattunk. De aztán az első hat csörögét még a porcukros tálból úgy melegében magunkba tömtük, és kibuggyant belőlünk a nevetés úgy, hogy porcukrot prüszköltünk a pultra. De hülyék vagyunk! Hogy én, az még hagyján, de Zsazsi!
   
A tábor alatt már nem találkoztak, de Teo nyár végén nem utazott haza, decemberig maradt, volt egy barátja, aki szívesen ajánlotta fel neki üresen álló pesti lakását. Váltottak pár levelet, és már nyár végén eljött Zsazsihoz, csak ide a városba persze, nem haza. Zsazsi remegett, hogy mi lesz, körbefutotta várost, nem tudta, hol találkozzanak, hogy ne fusson össze ismerőssel, végül megtalálta a megfelelő helyet - jót nevettünk rajta - a vasútállomást, hát hol is fordulhatna meg több falubeli, és hol nem találkozott mégse senkivel. Ott jött az első csók is, nem elbújva, kettesben, mindenki előtt a peronon, rögtön azután, hogy Teo leugrott a vonatról.
Nem volt hova menni, de Zsazsinak volt egy kedvenc helye, amíg jó idő volt, mindig oda kirándultak pléddel, szörppel, sütivel, és Teo könyveivel. Órákat feküdtek, bámulva a tájat a dombtetőről azon az egyszerre szent és pogány helyen, vagy figyelték, ahogy besötétedik, csillaggal telik meg az ég, és a falvak apró, kíváncsi fényeivel az alattuk elterülő síkság. Amikor jött a hideg, inkább sétáltak, vagy beültek valahova, de amikor jött a hideg, egyre kevesebbet is találkoztak. Aztán november végén Teo váratlanul hazautazott, és megint maradtak a levelek.
Ez volt a legjobb rész, ezt mondta Zsazsi, ami utána jött, az már csak utóhang. Persze akkor nem így gondolta, de így visszagondolva már semmi sem volt ugyanaz, amikor legközelebb, majdnem két év múlva végre újra találkoztak.
   
Tudom, hol az a hely, ahova Zsazsiék kirándultak. Ha ott állok, le kell hunynom a szemem, és vissza kell tartanom a lélegzetem, mert az egy olyan hely. Arról beszélgettünk, hogy azt a helyet ajándékba lehet adni. Egyszer, igen, újra, nem tudom, a válasz joga azé, aki felé nyújtják.
   
...
   
Utóirat: Nagyon késő van - lassan már korán -, még kinéztem az erkélyre, mert ott áll a tészta, reggel krumplis pogácsát sütök a költözködéshez. Majd felteszem holnap - ma - a képet és a receptet. De ezt most még ide kell kiabálnom: Tavasz van!!!

Én sem

Zsazsi még kétszer vállalta a konyha vezetését - ez már a második alkalommal rá maradt -, aztán, amikor már semmi sem vonzotta a Balatonhoz, és már a lánya is inkább a keresztaput választotta meg a pesti nyaralás ígéretét, ő sem ment többet. Kedves emlékek fűzték ezekhez a nyarakhoz, de szédítő és fájó emlékek is, meg olyanok is, amiken negyven éve csodálkozik, és azóta is zavarba jön, ha eszébe jut.
Ilyen volt a búcsújuk Teoval azután a hirtelen reggeli randi után.
  
Teo leült a lépcsőre, Zsazsi bement a konyhába, lopva a kézmosó feletti kis tükörbe nézett, megvizezte a kezét, és gyorsan hátrasimította a kontyból kilógó tincseket. A koszos kötényt, amit még azelőtt bedobott a konyhába, hogy kiszaladt volna a kapuhoz, gyorsan felkapta a földről, és bedugta az egyik párna alá. Megfordult maga körül, kapaszkodót keresett, aztán talált. Iszik egy kávét? - kérdezte, amikor kilépett az ajtón - Mindjárt kész. Aztán csak állt az ajtóban, és várt. Hallgattak, kifőtt a kávé, Teo arrébb húzódott a lépcsőn, aztán - Zsazsi sem értette miért, talán csak zavarában - egy fokkal feljebb ült, ő meg leült mellé eggyel lejjebb, megitták a kávét, és tovább hallgattak. A kapu előtt lassított egy autó, Zsazsi összerezzent, hogy talán elszalad az idő, ők meg csak ülnek, és semmi sem történik, ezért elkezdett beszélni. Először csak halkan, elmondta, hogy reggel be kellett tolni a kocsit, hogy elinduljon, és a két fiatalasszony összeszólalkozott, ki üljön Joci mellé, a bolondok, és hogy egy gyereknek éjjel vérzett az orra, és az egész folyosót fellármázták a többiek, és még azt, hogy a lánya is itt van, és ő is csak miatta jött el megint, tényleg...
Teo hallgatott, nézte a nő haját, a kopott gyöngyház csattot, és a kicsúszott tincseket, amiket több apró csatt terelt vissza a hajtömeghez, meg azokat, amik kikerülték az őröket, és karokként nyújtózkodtak felé. Nem tudta, mit kellene tennie, meg akarta kérdezni, olvasta-e a leveleit, bár Endrétől tudta, hogy igen, de mégis. Hallgatta, ahogy beszél, nézte a csattot, aztán lassan felé nyúlt, és kipattintotta. Zsazsi haja egyszeriben kicsúszott a fogságból, elhallgatott, de nem fordult meg, a kis csattokért nyúlt, amik most esetlenül kapaszkodtak kiengedett hajába. Olvastam a leveleit. - válaszolt a fel nem tett kérdésre, és fél oldalt fordulva nekidőlt a ház falának, lábait felhúzta a lépcsőre, és átfogta a karjaival, de nem nézett fel. Mit szeretne tőlem? - kérdezte, miközben már érezte, hogy készülődnek kitörni a könnyei, de folytatta - Maga mindjárt elrohan innen, talán holnap, vagy a héten még eljön egyszer. Aztán mi lesz? De Teo nem tudott erre válaszolni, csak sóhajtott egy nagyot, és az orrán lassan fújta ki a levegőt, közben mintegy ébresztésként egyik kezével beletúrt a hajába, majd tenyerével megdörzsölte az arcát, és tovább bámulta a kezében maradt csattot. Zsazsi azt mondogatta magában, hogy mit sóhajtozik maga, nagy mamlasz, mozduljon meg, és szorítson magához, de nem történt semmi, ezért felállt, felkapta a két csészét, és bevitte a konyhába. Mérge kirántotta ebből az egyre nevetségesebbé váló várakozásból, azt ismételte, bolond vagyok, mit vártam, mit vártam. Állt néhány percig az egyik nagy asztalra támaszkodva, aztán vett egy nagy levegőt, és kiment. Teo, nagyon kérem, menjen el. - mondta, és büszke volt, hogy ezt ilyen határozottan sikerült kipréselnie magából, tettetett nyugalommal, és hamis fölénnyel a hangjában. Teo ránézett, felállt, lelépett a lépcsőről, és csak ennyit mondott: Nem.
  
Tudod, mi történt ezután? - kérdezte tőlem Zsazsi. Igen, azt gondoltam nagy összeborulás, ölelés, csók. Aha. - nevetett Zsazsi - Persze. Mivel Teo elé állt, visszafordult a konyhába, pakolt, mintha dolga lenne. Abban a pillanatban megjelent a gondnok, megismerte Teot, kezet fogtak, beszélgetni kezdtek. Zsazsi feltűnően hangosan dobálta bent a székeket, csapkodott, és végképp elszakadt a cérna, amikor Teo úgy rázta le a férfit, hogy lassan mennie kell. Amikor a gondnok eltűnt, Teo bejött a konyhába, felbátorodott ezen a beszélgetésen. Meglátta a csomagot az asztalon, amit előző nap hagyott ott, és Zsazsi felé nyújtotta. Ezt magának hoztam, majd nézze meg, ha ráér, most mennem kell. Hát, menjen. - vágta rá Zsazsi, de érezte, hogy túl gyorsan és sértődötten vágta rá a választ. Jó. - válaszolt Teo, és közelebb lépett. Szóval akkor jött a csók. - szakítottam félbe Zsazsit. De nem, csak olyan egymás felé lépés volt, egy majdnem ölelés, Teo megfogta a karját, végigsimította a kezével, Zsazsi már lépett volna felé, emelte a karját az ölelésre, de Teo hátrébb lépett, és elment.
Zavarba ejtő volt, mondhatnám úgy is, kínos. - rázta a fejét Zsazsi. - Láttam magamat kívülről, amint ott kapadozok ezért az emberért, ő meg nem akar engem igazán, megszégyenülésnek éreztem, és azóta is, ha erre gondolok.
  
Van egy fénykép a levelek között, a zsámbéki romtemplom mellett áll két középkorú pár és egy idős néni. Zsazsi mesélte, hogy egyik évben a mamához jöttek rokonok az NDK-ból, és itt töltöttek egy hetet. Mamáék mindenhova hurcolászták őket, fürdeni, meg a környékbeli rokonokhoz, de volt külön programjuk is. Az egyik ilyen önálló túrán készült a kép, és miután hazamentek, Zsazsinak is küldtek egy levelet, amelyben megköszönték, hogy segített nekik ezt-azt elintézni az ittlétük alatt. Valójában egy rokon családot kerestek, és Endre találta meg nekik őket, csak ezt nem kötötték az orrukra. De a lényeg a kép. Zsazsi sokat nézegette ezt a romtemplomot, valami rokonságot érztett a hellyel, és nagyon szeretett volna egyszer ott ülni a falak alatt, még álmodott is róla egyszer, hogy nézi a romot, és határozottan érezte, hogy állt mellette valaki. Nem tartotta meg magának ezt az álmát, aki ismerte, tudta, hova vágyik, és igen sokan feliratkoztak, hogy majd elkísérik oda... Ezt a képet már majdnem negyven éve őrzi, és még sosem járt a falak alatt.
   
Ez az én kiegészíteni valóm ahhoz, hogy igen, én sem így képzeltem Teot. Mindent nem tudok leírni, amit Zsazsi mesél, de ez a férfi az első estéken kerítést mászott - igen, mászott -, virágot lopott, térdelt az erkély - valójában terasz - alatt, énekelt, és ígérgetett az imádott nőnek, aztán írt neki egy rakás levelet, elérte, hogy azok célhoz érjenek, és azt is, hogy ha egy év múlva is, de újra találkozzanak. És akkor? Én már tudom, hogy lett ebből kapcsolat, valamilyen, néha boldog, néha boldogtalan, de azt is, hogy mennyi be nem váltott ígéret hangzott el a sok év alatt.
   
A budapesti kép egyébként 74-ben készült, két évvel a második tábor után, ősz elején.

Pihe-puha linzer

Gyorsan leírom a szellemes kekszhez készített tésztát, mert többen kérték. Ezt a pihe-puha linzert gyakran készítem, tipikus gyerek süti. Kitöltés nélkül nagyon sokáig eláll, ezért ideális tartalék sütemény, kitöltve pedig néhány óra alatt megpuhul. A szellemekhez egész kis adag tészta kellett, ezért eleve úgy készültem, hogy a maradékból linzer lesz, és lett is.
   

A tészta:
40 dkg finomliszt
20 dkg cukor
20 dkg vaj
2 tojás
1 csipet só
2 csapott teáskanál sütőpor (el is maradhat, lásd lentebb)
Ízlés szerint: vaníliás cukor, reszelt citrom- vagy narancshéj (nekem most ez utóbbi, mégpedig 2 narancs héja)
   
A lisztet összekevertem a cukorral, a sóval és a sütőporral, majd ráöntöttem a kissé felvert tojást meg a puha vajat, és összegyúrtam. A tésztát egy fél órára hűtőbe tettem. A szellemekhez és a linzerhez is fél cm vastagra nyújtottam a tésztát (általában 2 adagban), majd kiszaggattam a formákat, és 200 fokos sütőben megsütöttem. A narancshéj aromája nagyon jól harmonizált a szellem kekszekben a csokival és a kókusszal.
Ha fontos, hogy a linzerek szép egyformák legyenek, akkor ki lehet hagyni a tésztából a sütőport, kipróbáltam - öcsém lakzijára készítettem egy rahedli linzert -, kitöltés után ugyanolyan puhák lettek.

Habfürdőző szellemek

Ovis, isis farsanghoz készülődőknek itt egy ötlet.
   
    
A jelmez idén nem volt nagy kaland, a fiam szellemnek szeretett volna öltözni, én meg boldogan bólintottam rá. A tavalyi zöld marslakó projekthez képest - hat karral, sok szemmel és csápokkal - ez nem bizonyult nagy kihívásnak. A zöld űrlényhez zöld cukormázzal bevont kekszgombóc sütik, az ezévi jelmezhez vidám szellem-kekszek passzoltak.
   
    
Persze azért ennyivel nem intézhettem el a dolgot, készítettem két adag pillecukrot, zöldet és fehéret, és ebbe ültettem be a vidám ijesztgetőket.
    
              
Nem a tészta volt a lényeg, hanem a dekoráció. A fél cm vastagra nyújtott tésztából (recept itt) hosszúkás háromszögeket vágtam, egy fém kupakkal megformáztam a fejek ívét, majd késsel a karokat. A megsült kekszeket ecset segítségével megkentem olvasztott csokival, és megszórtam kókusszal, a szemet és szájat pedig fogvájóval rajzoltam rájuk. A pillecukor receptjét itt találtam, nagyon egyszerű, látványos édesség. 

Leírom az egyik képet

Az asszonyok korán keltek, sütöttek, reggelit adtak a táborozóknak, felrakták a kocsira a nagy halom pogácsát, meg a vizes kannákat, aztán a két fiatal nő beugrott Joci mellé a fülkébe, és elindultak a kirándulók után, még útba ejtve a pékséget, ahonnan felvették a két napra szánt kenyeret is. Zsazsi maradt, megkönnyebbült, mert húzós volt az első két nap ilyen kis létszámmal. A többi asszonyt egy újabb teherautóval másnapra várta, hozzá még egy csapat gyereket. Addig volt kimenője. Koszosnak és fáradtnak érezte magát, de még össze kellett kapnia a konyhát, aztán ott volt ez egész napja készülődni az esti találkozóra.
   
Teonak reggel szóltak, hogy estére ugorjon be egy munkatársa helyett, és le volt törve, hogy emiatt nem tud majd átmenni Zsazsihoz. Összekapta magát, elindult a tábor felé, próbálta összeszedni a gondolatait, és imádkozott, hogy Zsazsi megértse. Végig attól félt, most elszalaszt valami fontosat, egyre jobban sietett, aztán már futott, és mire a kapuhoz ért, teljesen kifulladt, meg kellett állnia. Előrehajolt, a térdére támaszkodva, és próbált nagy levegőket venni, egy kézzel kigombolta az inge felső gombját, aztán csak állt kifulladva, és felindulásában ingatni kezdte a fejét, mintha azt mondaná, ez nem lehet igaz. Ekkor lett kész Zsazsi a konyhában, kilépett, és meglátta Teot a kapu előtt, azt hitte baj van, futott a kapuig, mérgelődött az "istenverte" zárral pedig elsőre nyílt, és megtorpant a férfi előtt, aki addigra már inkáb csak a tehetetlenséggel küzdött. Jól van? - kérdezte Zsazsi. Nem. - válaszolta Teo - Ne küldjön el mégegyszer. Jó. - hagyta rá halkan Zsazsi.
   
Teo nem volt egy atléta alkat, hogy csak úgy futkorásszon, vagy átmásszon a kerítésen. Csodálkoztam is, miért kellett beleálmodozni a találkozásba a kaput kinyitó gondnokot, de szombat este kaptam végre választ. Zsazsi a levelek közül előszedett néhány fényképet, és ott végre láthattam, milyen ez az ember. Érdekes, némely tény milyen lassan esik le az embernek - vagy csak nekem -, de azt hiszem a sok sztereotípia teszi, hogy Teot - bár nem gondolhattam, hogy alacsony, hiszen Zsazsi magasabb nálam, pedig én sem vagyok kicsi -, szikár termetű, fekete - alacsony - embernek képzeltem, az alacsonyt csak így félve, isten tudja, ez hogy fért bele nekem. Persze ez sem igaz, mert bármennyire is igyekeztem, nem tudtam összerakni értékelhető képet magamban, inkább csak volt valami sejtésem, és ez most teljesen hamisnak bizonyult.
  
Leírom az egyik képet. Budapest, háttérben a Duna, túlfelén Pest, három személy. Korlát, a tetején ül, és kétkézzel támaszkodik egy barna, vállig érő hosszú hajú, nyurga férfi, világos nadrágban és garbóban, egyik lába a korlát alsó rúdján, a másik a földön, alacsony neki a támaszték, a vállait egészen felhúzza, esetlenül előredől, nagyon nevet, olyan kamaszosan, bele az objektívbe, még a képen is feltűnően világítanak a szemei, Endre. A kép túlfelén egy magas, nagydarab, fekete ember, rövi(ebb) hajjal, szakállal, sötét ingben és nadrágban, bal kezével a korlátra terített zakóra támaszkodik, jobb kezével átöleli a nőt, aki középütt áll, fejét felé fordítja, hunyorog, jóízűen nevet, látszanak a fogai, Teo. Középen hosszú sötétbarna hajú nő, vastag haját lazán egy vékony sál fogja a nyakához, néhány tincs az arcában, vékony blúza felett kardi, egyik kezével fázósan összefogja az elejét, a másikkal a tincseit hajtja félre, és közben a férfi fele hajol, el a kamerától, nem szégyenlősen, inkább csak úgy ki a képből, vagy csak éppen ürügyet találva Teohoz, Zsazsi.
  
Ígérem, sütni is fogok, de Csiperke rám parancsolt. :-)

Még egy kis előleg

Holnap este megyek Zsazsihoz, de délelőtt nem lesz időm semmire, és ugye már jócskán elmaradtam a fizettséggel, úgyhogy ma sütöttem egy kakaós kalácsot. Felhívtam azzal, hogy már kel a tészta, és addig is kértem még egy kis előleget.
   
    
Teot már a nyitott kapu megzavarta, szerette volna, ha már itt megtorpanhat egy percre, de szabad volt az út. Aztán szomorúan állapította meg, hogy a ház faláról a hevenyészetten felszerelt búra nélküli lámpa durván bevilágította az udvart, a kinti lépcsőt, még a fák közé is fényt öntött, és előre elmosta a képzeletben már több változatban lejátszódott esti beszélgetés hangulatát. A hátsó lépcső felől, ahol a konyha bejárata is volt beszélgetés, ingerült szavak hallatszottak ki. Lassan sétált hátrafelé, de nem a járdán, ami egészen a fal mellett haladt, és amit a felette lévő első emeleti folyosó teljesen beárnyékolt, hanem inkább az udvar közepén, az egyik keskeny keréknyomban lépegetett egyik lábát a másik elé téve, egy darabig tyúklépésben, csak úgy. Közben többször próbálkozott egy-egy bátortalan jóestéttel, de senki sem nézett ki. A ház a sarok után keskeny melléképületben folytatódott, ebben a beugróban volt a konyhajtó. Három nő hangját hallotta bentről, az egyik sírt, egy másik számolt, mintha valamit pakolna, és Zsazsiét aki megállás nélkül szitkozódott.
Mielőtt beléphetett volna, egy teherautó lassított le a kapu előtt, majd rátolatott, a sofőr kihajolt, és hátrakiabált, hogy befér-e. Teo visszaszaladt az udvar közepéig, és integetett neki, hogy jöhet. A kocsi egészen ráállt a konyhaajtóra, csak annyi helyet hagyott, hogy egy ember épp átférhetett. Közben a sofőr leugrott a kocsiról, lenyitotta a hátulját, kezet rázott vele, azt hitte oda tartozik, majd eltűnt a konyhában. Teo kedvetlenül vette tudomásul, hogy nem rá szabták a rést, szeretett volna bemenni, de röhejesnek érezte volna, ahogy átpaszírozza magát, hogy bejusson a konyhába, ráadásul nem is tudta kik vannak bent - Zsazsin kívül persze -, és nem így akart a barátném szeme elé kerülni. Közben a sofőr nyugtatgatta a kedélyeket, mint kiderült késett, de az asszonyok sem készültek még el a csomagolással a másnapi túrára, még csak akkor számolták ki a fejadagot, amit kocsival vittek volna a kirándulóknak. Zsazsi megmutatta, mit lehet már felpakolni, de a férfi szólt, hogy az a pasi is segíthetne, aki odakint álldigál. Teo épp ekkor döntötte el, hogy lesz, ami lesz, ő bemegy, és a konyhaajtóban beleütközött Zsazsiba, aki dühösen rohant ki, hogy ki a fene kószál a tábor területén, mondta, hogy nem kellene előre kaput nyitni. Teo nem tudott hátrahőkölni, mert épp beszorult a kocsi és az ajtófélfa közé, szóval ütköztek.
Zsazsinak meglepetésében nem jött ki egy hang se a száján, amikor megszólalt, az is a sofőrnek szólt: Joci, álljon már előrébb ezzel a tragaccsal. Segít? - kérdezte Teotól egy fejmozdulattal mutatva a platóra. Segített, szó nélkül telerakták a kocsit, amit már félig elfoglaltak a sátrak. Aztán Joci benyúlt a konyhaajtón, leemelte az egyik kulcsot a szögről, és elment aludni. Zsazsi elküldte a másik két asszonyt is, a hangja kissé megenyhült, mert túl voltak a nehezén, és figyelmeztette őket, hogy négykor ébresztő, majd leroskadt a lépcsőre. Teo csak nézte, és azon tűnődött, hol a tavalyi Zsazsi, akivel olyan jókat nevettek, és akinek forró kezét szorongatta tánc közben, és nem tudta, mit mondjon.
Egy darabig hallgattak, majd Zsazsi halkan arra kérte, menjen el, mert nagyon fáradt, és alig maradt ideje aludni. Jöjjön vissza holnap, ha elmentek a többiek, csak most menjen. Teo megértette, letette a becsomagolt dobozt az egyik asztalra, és jó éjszakát kívánt azzal, hogy akkor holnap.
  
Ez Teo sztorija volt, amit már ezerszer elsütött társaságban, persze jól sarkítva, kifigurázva saját magát, ahogy nem épp szabványos alkatával beszorult a konyhaajtó és a kocsi közé, azt ahogy Zsazsi nekifutott, és azt, ahogy hazafele ballagott csalódottan és csodálkozva ezen a furcsa estén.
Zsazsi ehhez még hozzátette, hogy miután elköszönt, bezárta a kaput, majd a konyhát, visszament a szobájába, és csak úgy ruhástól lefeküdt, sírni kezdett, hogy miért engedte el így Teot. Megrázta saját döntése, hogy hazaküldte, és ez nem volt a vicces sztori része.
   
A recept lentebb.
  

Hallgattassék meg a másik fél is

Ma ebédszünetben hazaugrottam, végig az ment a fejemben, hol lehetnek Teo első levelei, egyszerűen nem emlékszem rájuk. Igaz, eddig csak néhány levélbe olvastam bele, várva, hogy beszélgetéseink idővel rájuk terelődnek újra. Tudtam, hogy ezek nincsenek a dobozban. Gyorsan előszedtem a borítékokat, végigzongoráztam őket az ujjaimmal, semmi. Attól a megérzéstől vezérelve, hogy valami mégis elkerüli a figyelmemet, átfogtam egy köteg levelet, az ölembe tettem, lapozgatva újra át akartam nézni, és ekkor megláttam a doboz alján két füzetet. Az egyik Zsazsi régi füzete volt, amibe olyan sok idézetet és verset másolgatott be még pesti magányában. Vicces, hogy kiktől idézett, és miket tartott fontosnak. Tele volt tömködve újságkivágásokkal, és az utolsó lap mögé még  be volt simítva egy egész csomó pótlap, persze ezek is teleírva. Csak belelapozgattam, nem varázsolt el túlzottan a tartalom, és különben sem ezt kerestem. A másik füzetet először naplónak véltem, ezért felhívtam Zsazsit, hogy elolvashatom-e, de meglepő választ kaptam. Persze elolvashattam, nem is arról volt szó, hanem a tartalomról, nem napló volt, hanem Teo első levelei szépen bemásolva. Az eredeti levelek nincsenek már meg, mert Zsazsi elvitte őket Liszkához megőrzésre, ott is olvasta el őket, és a barátnő őrizte a titkot, annyira sikeresen, hogy a halálba is magával vitte. Zsazsit egy ideig izgatta, mi lett a levelekkel miután az örökösök kipakolták a házat, majd eladták, ezért ha felment a temetőbe, a hosszabb utat választotta hazafelé, hogy a barátnő hajdani háza előtt is elmehessen, és egyre inkább az volt az érzése, hogy a ház még most is őrzi a titkát valami rejtett zugban. 
Amíg beszéltünk, nem is volt időm elgondolkodni a füzeten, de ahogy belelapoztam, teljesen zavarba jöttem ettől az eltökéltségtől, de kimondom inkább kereken, azt gondoltam, hogy ez nem normális, mármint a másolás. Délben nem volt több időm a füzetre.
   
Mire hazaértem, annyira átfáztam, hogy kabátostól, bakancsostól, sálban és kesztyűben lehuppantam a konyhaasztal mellé, hogy egy kicsit még így felöltözve felengedjek. A füzetért nyúltam, amit olyan óvatlanul elöl hagytam, és úgy kesztyűben átpörgettem a lapokat az ujjaim között. Megláttam az első levél kezdő mondatait, amelyben Teo mesélni kezdte, mit is érzett akkor a tánc közben, és rögtön ledobáltam a kabátot, kesztyűt, sálat, és közben gonoszkodva ujjongani kezdtem, hogy most számonkérhetem Zsazsi emlékezőtehetségét. Milyen alapon? Mondjuk úgy: hallgattassék meg a másik fél is.  
Teo is össze volt zavarodva, a tánc alatt, ahogy írta: elgyengült. Írt néhány levelet apró és kevésbé apró célzásokkal kettejükre, hátha kap megerősítést, aztán felbátorodva azon, hogy úgysem tudja célba juttatni üzeneteit, írni kezdett mindenféléről, ami vele történt, számot adott a hétköznapjairól, érzéseiről, és folyton maga mellé képzelte Zsazsit. Mondtam, hogy napló!
A legjobb levél az volt, ahol leírta - képzeletbeli - elkövetkezendő találkozásukat: egy vidám szócsatát a tábor kapujában, ahogy Zsazsi kiabálja a lépcsőről kekecen, hogy ilyen este már lakat van a kapun, talán ha átmászna rajta... Persze a gyerekek éppen túráznak, a gondnok meg borért indul, még kaput nyit neki, aztán eltűnik, és naná, hogy minden asszonynak van estére más dolga. Mire besétál a házig, Zsazsi felszalad az emeletre, és leszól a folyosóról, hogy mindjárt jön. Addig ő szórakozottan körülnéz, lerakja az ajándékot az egyik asztalra, aztán inkább felveszi, és a korlátra teszi, úgyis a lépcsőn fognak leülni, majd nézi, ahogy Zsazsi lejön a lépcsőn, a konyhaasztal melletti padról kihoz két horgolt párnát, ledobja a lécsőre, és leül. Csak ketten vannak, ülnek a lépcsőn, hogy megbeszéljék, mi is van. Mert ugye valami van, de még ki kell mondani.
 
Utána azért még kérdeztem ezt-azt a barátnémtól is telefonon.
Teo nyáron tényleg megjelent a kapuban - és abban reménykedett, hogy álmodozásai, képzeletbeli beszélgetéseik, és nem beszélgetéseik, a levelek, meg az összeszedett, és százszor is elismételt szép, kerek mondatok majd segíteni fognak -, de már az első zavaró körülmény úgy kizökkentette a szituációból, hogy amikor Zsazsival szembe találta magát, hirtelen nem is tudta, mit kellene mondani. Nem mintha valami szívbajos pasi lett volna, várta a szemtől szemben beszélgetést, ahogy Zsazsi is, de a közeledésnek van egyfajta rituáléja, nem lehet csak úgy belefutni a nőbe a konyhaajtóban, főleg nem egy év után. Pedig így történt...