Hüp-hüp-hüp...

Minden látogatásom során megállapítom, hogy Zsazsi bizony tüntet a cukros babapiskóta ellen, amit már egy jó ideje megvettem, hátha beavat a nálunk nyalánkságnak nevezett édesség receptjébe. A csomag még mindig ott áll a kredenc szélén, és azt is el tudom képzelni - próbáltam, ment -, hogy Zsazsi néha direkt-véletlenül leveri. Utálja. Csak lekaptam a polcról az üzletben, nem válogattam, mert nem volt mit összehasonlítani (vagy talán csak az árat), mindegyik egyformán agyoncukrozott pálcika alakú száraz süti volt. Aztán nemrég az Auchanban kaptam egy magyar babapiskótát,- rózsaszín, szívecskés csomagolásban. Hogy itt megmutathassam, melyik sütiről van szó, majdnem egy órát keresgéltem az interneten. Először a hazai termékek között a babapiskóta szóra - semmi, aztán a képek között babapiskóta, babapiskóta termék... szóra - semmi, majd gondoltam egyet, és a rózsaszín képek között "babapiskóta termék" szavakra keresve végre megtaláltam (íme), de gyártót még mindig nem tudom. Szóval szerintem ez babapiskóta. Persze befaltam az összeset, még mutatóba sem hagytam, így nézegethettem megint minden nap, ahogy Zsazsinál a kredencen hánykolódik az a múltkori szerzemény. Tegnapig bírtam, inkább nekiláttam sütni.
Az eredmény jobban hasonlít Barbapapára, mint egy babapiskótára, de ez senkit sem zavart, az íze tökéletes.


Sok receptet végignéztem, a legtöbb helyen a szalalkális változatot olvastam, és a barátnőm is erre esküszik, de ódzkodtam tőle. Aztán a Dr. Oetker honlapján (itt) találtam egy babapiskóta alapreceptet, ami annyira egyszerű volt, hogy meg kellett próbálnom. Semmi extra összetevő, csak 4 tojás, 120 g cukor, 120 g liszt. Villanysütőben 200 fokon 10-12 percig sütöttem (figyelni kell), 45 darab lett belőle. Nem volt türelmem megvárni, amíg szép lassan kiszáradnak, ezért egy tepsibe visszarakva betoltam őket a még meleg sütőbe, és az ajtót résnyire nyitva hagyva, szárítottam ki a sütiket. Szerintem ez is babapiskóta.

Füge, füge, füge

A hétvége kerti munkával telt (otthon), és rengeteg gyümölcs feldolgozásával. Kaptunk egy óriás adag fügét is, csak segíteni kellett összeszedni, aztán persze rögtön fel kellett dolgozni. Az egész család szereti, ettük is rendesen, már csak mutatóba maradt néhány szem, de készítettem egy jó adag aszalt gyümölcsöt is, aminek egy részét már bele is potyogtattam pálinkába. Nem aszaltam teljesen ropira, rugalmasak a szeletek, és az ízük is megmaradt. Ízben és színben is veri a bolti aszalékot.
           
    
Aztán füge (3,5 kg) és füge-körte (2,5 kg - 1 kg) lekvárt főztem. Nem volt időm kísérletezni, ezért rövid programra állítottam magam, aprítottam, főztem, és igen, befőzőcukrot is használtam, meg még cukrot és még egy kis citromsavat. Tudom, tudom, majd legközelebb már nem, de ennyi megalkuvás kellett ahhoz, hogy legalább egy kis alvás beleférjen a hétvégémbe. Anyu is főzött egy adag fügelekvárt, de befőzőcukor nélkül, ugyanazzal a cukor-gyümölcs (1:4) aránnyal, mint én, és nem érezhető a különbség, csak az tovább tartott, és az enyémben most van egy kis szőlőcukor meg szorbinsav, meg még egy kis pektin, ami azért nem olyan ijesztő.
Mindenesetre isteni lett az eredmény, a körtés változatnak birshez hasonlít az íze, nagyon könnyű lett. Piritóssal fantasztikus.
    

Minek magyarázkodom már megint?

Nem szeretném nagyon magyarázni a bizonyítványomat, van, hogy írok nagy hülyeségeket, és ilyenkor az sem számít, hogy csak kevesen tudják, ki írja a blogot, az ismerős és ismeretlen olvasó előtt ugyanúgy égek. Szóval akinek ez most értelmetlen hablaty, az előtt nincs mit magyarázkodnom, ezért ezen nem is rágódom tovább, inkább leírom a krumplimentő akciómat.
A szüreti vendégség után felmértem, mi maradt az ebédből, és megállapítottam, hogy a joghurtos, snidlinges krumplipüréből (2 kg krumpli, 2 nagy doboz natúr joghurt, snidling, só, bors, cukor) nem sok fogyott. Egy részével begyúrtam egy adag pogácsát, aztán a maradék masszából ma is sütöttem egy adagot, és nagyon fogy.
       
   
Itt a recept:
  

Fokhagyma virág

Vasárnap döbbentem rá, hogy az a kence, amit az olivás rúdhoz az aprítógépben készítek, tökéletes szendvicskrém, így azt reggeliztünk Zsazsival. Pedig elsőre csak annyit tettem, hogy a kávé mellé beletunkoltam egy darab kenyeret, mert éhen akartam halni. Igen, reggel egy hosszú kávéval kezdek, aztán úgy nyolc és tíz között valamikor - nem csak tőlem függ, hogy mikor - Zsazsinál megiszom a kotyogós feketét, és általában csak ebédelek. Bár, amióta Zsazsi beszélgetéseink tartalmával üzletel, egyre többször eszem vele én is valamit a kávéhoz. Jöttek hozzá az unokák, ezért nem nyújtottuk hosszúra a beszélgetést, viszont így maradt időm pótolni egy régi elmaradásomat, a padlás látogatást.
Voltam már fent, csak épp pont abban a ronda, nyúlós időben, és akkor nem azt az arcát mutatta, ami az emlékeimben fénylett - a szó szoros értelmében -, nem volt más, csak egy sötét, poros, pókhálós padlás. Aztán megint eszembe jutott, amikor családi összefogásban elvittünk-vitettünk szinte mindent a házból, hogy innen nem pakoltam le, de pont ezért inkább szóba se hoztam. Délelőtt azzal indultam neki, hogy, na akkor majd most. Vittem a fényképezőgépet, de egy ideig nem nagyon volt mit fotózni, illetve volt mit, csak nem tudtam jó képeket készíteni.
De aztán egyszercsak megjött a fény, és színekben ugyan nem tobzódó, de hihetetlen kontrasztos képeket készítettem. Ez lett a legszebb:


Mézes fonott kalács, avagy össze-vissza fogok álmodni

Ezen szent pillanatban vettem ki a sütőből a mézes fonott kalácsot, még van egy kis munkám, hát hosszú lesz az este, úgyhogy tutira meg is kóstolom. A tészta ötletét az adta, hogy az új mézes üveget beleállítottam a nagy fél literes bögrébe - mert egyébként mindenhova odaragad, így meg a bögrét és az üveget néha el- és lemosom, és kész -, a régiből meg valahogy ki kellett műteni a maradék beleragadt mézet. Mivel mikróm itt nincs, és egyébként a melegítős ötlet sem ad valódi eredményt, inkább feloldottam egy kis meleg tejjel, és begyúrtam vele ezt a tésztát. Leginkább a tejlevesre emlékeztet az illata, vagy a mézes tejes puliszkára. Ma éjjel össze-vissza fogok álmodni, de vállalom, ennem kell még egy szelet.
   

A sütőben:
  


   
  
És itt a recept:
   

Küecses kalács

Még adós vagyok a küecses kaláccsal. Sajna erről is csak a sötétben tudtam képet készíteni, igazán mindent megpróbáltam, de csak ennyire tellett. Szóval azért küecses, mert a teraszon ilyen a metlaki mintája, vagy legalábbis arra emlékeztetett az első változat, és mivel általában tobzódunk a totál kifordított szójátékokban, íme: kő (így csúfoljuk a padlólapot) - kavics - küecs - küecses, na mindegy, a lényeg, hogy fehér-fekete háromszögek és rombuszok váltogatják egymást a lapokon, egy kicsit erre emlékeztetettt a kalács teteje.
A tészta ugyanaz, mint a túrós sütinél (a fele), négy lapot nyújtottam, és felváltva kentem meg szilvalekvárral és túróval. Az utolsó lapot kicsit nagyobbra nyújtottam, cakkosra vagdostam a szélét , majd miután megkentem lekvárral, a csücsköket visszahajtottam a tésztára. A széléről leeső hátomszögeket még rápakoltam a kalács közepére, és 200 fokon megsütötte. Mire lefényképezhettem volna, már fogyott, de még kivehető a minta.
  

Kivételek: ragu, batyu...

Holnap szüret, de már ma összeverődött a kis társaság, amelyik kér inni, meg enni, és kérnek sütit is, holnapra is...
Szóval, amíg kelt a bagett, előkészítettem a pulykaragut, és meghámoztam a cukkiniket - sajna ezeket már hámozni kell, bár még saját kertből hozták a többiek, és szép kicsik, viszont tiszta göcsört mindegyik -, és mire a tészta ment a sütőbe, már üvegesedett a hagyma. A ragu arányait már nem tudom pontosan, mert már hatkor elkezdtünk borozni, és fel sem merült, hogy ez is felkerül majd a blogra, aztán belefogtam a sütésbe, a vacsorát már a többiek keverték készre, és amikor elém tették a deszkára a tányéromat, akkor jutott csak eszembe, hogy kellene fényképezni, és ez meg is látszik a képeken. Lámpafénynél ennél nem vagyok képes többre.
                
            
Aztán elkészült a süti is, mindenki fényképezni akart, és rajtam kívül mindenki fényképezett is. A túrós batyuról végül szinte csak véletlenül készült ez a - többinél alig jobb - kép. A teraszon a búra nélküli kinti lámpa - magyarán a csupasz égő - fényénél, a párkányon álló virágok közé beszorított kendermagos tepsiben szorongó sütikről készült fotónak kissé retro hangulata lett.
                       
            
Még van némi motoszkálás, de már mindenki megtalálta a helyét, holnap azért mégiscsak dolgozni kell.
A recept lent:

Rimini még egyszer - csak a teljesség kedvéért

Nem tudok mindent egyszerre leírni abból, amit Zsazsi mesél, ennek részben az az oka, hogy időhiánnyal küzdöm, másrészt néha fáziskésésben vagyok az összefüggések megértését illetően, nem mindig áll össze a kép elsőre, és Zsazsi sem könnyíti meg a dolgom, talán néha még mulat is ezen. Még mielőtt valaki felhorkanna - ez milyen szó!: hork-hork, olyan, mint a morfondírozom: morfondír-morfondír -, hogy személyiségi jogok, meg minden: tudja, hogy írok róla, nem bánja, magyaráztam, hogy ez mit jelent, erre azt mondta, csak öreg, nem hülye, megértette, és szerinte senkit sem érdekel az, amiket itt róla összeírogatok (!), egy csomóan már nem is élnek, aki meg él, az csak a rendes Zsazsit ismeri. Egyszer belenézett a blogba, de csak a vállát vonogatta, hogy szerinte szép, de ő ehhez nem ért, és kinevetett, hogy csak hárman (most már négyen) olvassák, amiket összeírok. Megegyeztünk, hogy csere-bere fogadom, neki jár mindenből, amit sütök. Örült, mert jó üzletett kötött, de szerintem én jobban jártam.
Tele vagyok kérdésekkel, de Zsazsiban ennél még nagyobb a vágy, hogy végre valakinek mesélhessen, ezért meg sem kellett kérdezzem, véletlen-e, hogy épp egy rimini szálloda szalvétáját őrizgeti, ahogy felemeltem a kőről, már mesélt is.
Igen, Riminibe azért ment a busz, mert Zsazsi útközben többször elejtette, hogy az micsoda üdülőhely, persze hátsó szándékoktól nem mentesen. Akkoriban Teo ott dolgozott, és Zsazsi azt képzelte, talán megtalálja a kint töltött néhány nap alatt. - Na, erről beszéltem, csak így: Teo, a többit rakjam össze. - Délelőtt értek a városba, ahol már várta őket valakinek a valakije, leszervezték a szállást, aztán ebéd után a társaság egy része kidőlt, a másik fele meg belegázolt az Adriába. Zsazsi is aludt egyet, aztán le akart lépni, hátha megtalálja valahol a sirályos szállodát - ahonnan egyszer kapott egy levelet szalvétára írva -, de még a recepción összefutott a fürdőzésből visszatérő kirándulókkal, így kénytelen volt feladni a terveit. Este buli volt, másnap délelőtt józanodás, aztán városnézés, ebéd, és végre szabadprogram, de hiába bolyongott, a sirályos szállodát nem találta. Estére feladta, és taxival visszaindult a szállásra, hogy éppen beessen a vacsorára. Elsírta magát a kocsiban, és a kedves, fiatal taxis olaszul próbálta vígasztalni. Zsazsi erre toll és papír után kezdett kotorászni a táskájában, és minden tudományát összeszedve rajzolt egy sirályt, és kézzel-lábbal hadonászva próbálta elmagyarázni, hogy egy hotelt keres. A taxis vigyorogva magyarázni kezdett, de ebből Zsazsi egy szót sem értett, erre kivett egy térképet a kesztyűtartóból, és megmutatta, hol a szálloda, elég messze, közben ajánlgatta, hogy elviszi oda. Zsazsi az órájára nézett, és úgy gondolta, ennyi izgalom mára elég volt, megköszönte az útbaigazítást, és kiszállt a kocsiból, de a taxis utána kiabált, és kinyújtotta neki a térképet, mégegyszer megmutatta a helyet, és elhajtott.
Vacsoránál megtudta, hogy másnap délután indul vissza a busz, a társaság ez este kicsit szolídabban bulizott, másnap délelőttre még egy kis fürdést terveztek. Zsazsi első volt a reggelinél, a kávé közben felírta Teo nevét egy papírra, berakta a cuccait a buszba, és lelépett. Taxival is elég messze volt a szálloda, nagyon szép helyen állt, arrafelé alig volt forgalom. A szálloda láttán elbizonytalanodott, jó helyre jött-e, mert sehol még csak nyoma sem volt sirálynak. A recepción kissé bátortalanul azért megpróbált érdeklődni Teo iránt, és úgy tűnt, mégis ez az a hely, mert a hölgy - miután szembesült a nyelvi problémákkal - egyszerűen elővett egy táblázatot a munkabeosztásról, és azon mutatta, hogy Teo bizony csak kettőre jön. Zsazsi megköszönte, kitámolygott az épületből, hogy ne lássák, hogy sír, lejjebb sétált az úton, és leült egy padra. Azon tűnődött, hogy már csaknem 20 éve folyton elkerülik egymást Teoval, szerelmüket barátságnak hazudják, keresik és kerülik egymást, mindent túlélt már a kapcsolatuk, és mégsem tudnak összetalálkozni, pedig mekkora mázli, hogy ő éppen itt van. A recepciós hölgy látva, hogy ott ül magába roskadva, utána jött, és kérdezett tőle valamit, de Zsazsi nem értette, vagyis azt hitte, azt kérdi, hívjon-e taxit, megköszönte, de visszautasította a kedvességet, és elindult kifelé a kertből. Talált egy buszmegállót, de sehogy sem tudta kibogarászni, merre kell mennie, már bánta, hogy nem fogadta el a segítséget, vagy legalább, hogy nem hagyott valami üzenetet. Egyébként is nagyon nagy hülyének érezte magát, hogy itt kóvályog eszeveszetten egy ismeretlen városban a nagy semmiért, és meg is ilyedt, hogy nem talál vissza. Ezen aztán elkezdett mérgelődni, Teora is haragudott, és lassan elszállt az önsajnálata. Vett néhány nagy levegőt, erőt vett magán, szépen visszasétált a recepcióra, és megkérte a hölgyet, hogy hívjon neki taxit. A recepciós nagyon megörült neki, mutogatta, hogy ne menjen sehova, mert Teo mindjárt jön, és annyira akarta, hogy várjon, hogy a pulton átnyúlva még a karját is elkapta. Oké, Zsazsi értett a szóból, szépen, engedelmesen leült az egyik fotelbe, és várt. Negyed óra múlva egyszer csak befutott az előtérbe Teo, középen megtorpant, és a munkatársára nézett, aki a szemével mutatott Zsazsira. Előadták a nagy találkozás jelenetet, és csak szorították egymást, nem is emlékezett, hogy meddig. Volt egy egész délelőttjük, bóklásztak a városban, megebédeltek, és egymás szavába vágva mesélték el, mi minden történt velük az utolsó levélváltás óta. Még az étteremben elváltak egymástól, Zsazsi visszasétált a buszhoz, és sírdogált egy kicsit, amikor elindultak. A cukorkák papírját, amiket még a szállodában ropogtatott el várakozás közben, és amiket Teo aztán az étteremben telefirkált, hazáig szorongatta.  

Fecnik

Múlt héten egy kicsit el voltam havazva, a családi zsibvásárra azért készítettem egy nagy tepsi körtés-szőlős kevertet, de nem volt idő a fényképezésre. A gyümölcsöt már előző nap előkészítettem - a szőlőszemeket félbe vágtam, kimagoztam, a körtéket meghámoztam, és összedaraboltam, meglocsoltam őket borecettel és mézzel, megszórtam fahéjjal és szegfűszeggel -, és mire másnap a tésztára potyogtattam őket, szépen levet eresztettek. Nagyon sajnáltam volna kiönteni ezt az illatos gyümölcslevet, ezért begyúrtam gyorsan egy tésztát, folyadéknak ezzel a löttyel, és még mielőtt megkelhetett volna bedugtam a mélyhűtőbe. Ma aztán volt végre megint egy kis időm, reggel kivettem a tésztát, és kakaóscsigát sütöttem belőle. Ahhoz képest, hogy az újrahasznosítás jegyében készült, első osztályú lett.
   
   
Egy kicsit késésben voltam, de Zsazsi eddig is mindig megvárt a kávéval. Az első adag csigát gyorsan lefotóztam, majd tányérra halmoztam, a második adagot papírral együtt lekaptam a forró tepsiről, és már zártam is az ajtót. Zsazsi a kapuban állt, és amint meglátott, már integetett, hogy nézzük meg a dobozokat, persze csak, ha ráérek. Úristen, hát persze, megfordultam, befutottam az egyik dobozért, de mire felkaptam, és bezártam volna újra a konyhát, már Zsazsi is átért, a kis kiöntővel egyensúlyozott fel a teraszra. (Elképzeltem, hogy festhetett ez a jelenet az utcáról.) Leültünk a lépcső tetején, és hátra fordulva a terasz kövére rakosgattuk ki a kis üzeneteket. A papírokon keveredett a magyar és az olasz nyelv, rajzok, történetek néhány vonalból, olyan képregényfélék, mindez belekomponálva a jegyen a pecsétek, a szalvétán az étterem sirályt formázó emblémája, a szövegek és számok köré, közé. Zsazsi tudta a sorrendet, némán rakosgatta le őket egymás mellé, alá, rendezgette, igazgatta őket nem szűnő mosollyal az arcán. Az írás ugyanaz volt, csak a papír változott. Volt ott félbehajtott, és felcsavart papírlap, amiken női szemek kacsintottak, ha elég gyorsan mozgattuk egy ceruzával. Meg cukorkapapírok, amik copfos női fejekké lényegültek, egyik mosolygott, másik sírt, egy meg - ahogy Zsazsi mondta - háttal duzzogott. (Cukorkás papír, a két végén megcsavart rész a copf, háttal duzzogás: a papír közepső részén nem az arc, hanem a kétfelé választott haj látszott.) A legjobb az a széttépett boríték volt, amire utólag került szöveg, és az egyik fecnin hajladozó margaréta lehulló szirmait a másik papíron sodorta tovább a szél. Jegyek, amiken nyomon követhető volt az idő múlása, és az utolsó egy kávéscsésze kerek, papír alátétje megcímezve Zsazsinak, a kávéfolt átrajzolva bélyeggé, a rajzolt pecséten dátum: 2011. augusztus 2.
  
   
Azért itt a csiga receptje is:
  

A délutáni fekete

Kong a ház az ürességtől, a konyhából elvitték a kredencet, az ebédlőasztalt és a székeket, csak a kis asztal maradt az ablak alatt, azon a gépem, mellette az egyik fonott szék a teraszról, alatt a nagy kosárban meg néhány dobozban a megmentett kincsek és az összes sütős-főzős cuccom, tűzhely, hűtő, ennyi. Hétvégén még volt egy kisebb zsibvásár a teraszon, ki mit nem szeretne hazavinni címmel, aztán mindenki ment a dolgára, én meg maradtam. Elvégzettnek tekintem a munkát.
A dobozok, amiket Zsazsitól áthoztam szintén itt állnak, egyszer sem kerültek szóba a héten, nem mintha kerültük volna a témát, csak valahogy nem jött elő. Egyik nap megkért, hogy hozzak neki néhány dolgot a boltból - csak egy utcányira van innen -, de nem voltam rá képes, inkább szerdán beugrottam a városba, és bevásároltam rendesen. Az még rendben van, hogy most letáboroztam gyermekkorom helyszínén, de nem akarom eljátszani a megkerült bárányt. Látom a szomszédokat nap, mint nap, köszönök, szóba elegyedek, ha úgy adódik, de belemerülni semmi kedvem, nem fogok berendezkedni, sem kertészkedni, nincs kedvem itt boltba járni, és nem akarok Móni anyukájától rendes házi tésztát venni, akkor sem, ha mindenki ott veszi, nem, nem keresem meg, honnan lehet házi tojást hozni, pláne nem tejet. Mert ez nem én vagyok. Hogy akkor meg minek vagyok itt? Pakolni, összeszedni ezt-azt, kidobálni a kacatokat, takarítani, rendezgetni a dolgaimat. Eddig tevőlegesen a házban - bútorokat, ruhákat, limlomokat -, és most, hogy ezzel kész vagyok, itt belül.
Ide most neeem magyarázkodásképpen azért muszáj beszúrnom, hogy gyerekkoromban szinte minden este a fejésnél kaptunk a zománcos bögrébe fejt (nem beleöntött!), meleg, habos tejet, és nagyon szerettem, de ma már nem szívesen innám meg.
Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy ne itt, így éljek. De ma már nem akarok. Amióta itt vagyok, rájöttem, hogy kezdetben ugyanolyan idegen voltam ebben a környezetben, mint az, aki sosem élt itt, talán csak annyiban más, hogy látom a különbséget a vicces vidék-nosztalgia és a valódi beilleszkedési szándék között. Aki ezt komolyan gondolja, annak lassan helyére kerülnek a dolgok, lekopnak a sztereotípiák, és az idilli képre rakódik egy kis kosz, de aki ezt akarja, az elbír ezzel is. Amikor kijöttem, legjobban a régi illatokra vágytam, amikre már alig emlékeztem, és amiket sokáig hiába kerestem a házban, a kertben, de most már kezdenek előbújni. Ilyen volt a régi ruhásláda illata a kiskonyhában, az egymásra dobált régi, gombjaiktól megszabadított ruhák, ágyneműhuzatok kissé állott, de tiszta szaga, amint türelmesen várták, hogy a takarításhoz vagy a disznóvágáshoz rongyot tépjenek belőlük. Ide volt behajtogatva az a régi, már majdnem fehérre mosott, világoskék, vastag terítő, ami megtartva funkcióját időről időre előkerült játék közben, és pillanatok alatt asztallá varázsolta a ruhásládát  a vajas-lekváros kiflikarikákból vagy a kekszgombócból álló uzsonnához.
És a tejszín illatát is érzem, amit mama vett nekem néhányszor a boltban, isten tudja ezt mivel érdemelhettem ki. Kis szögletes dobozban volt, mint a tejföl - ma már csak talán egy fajtát árulnak ilyenben -, a tetején a fehér fólián fémes felirattal. Mama leültetett otthon a lépcsőre, és kikanalazhattam egyszerre az egészet. Őrült jó volt, és tényleg nem siránkozós nosztalgiából mondom, de ma nem ilyen a tejszín illata, azt se mondhatom, hogy jobb vagy rosszabb, egyszerűen nem ilyen. 
A kisbolt (így egybeírva!) már nem működik, nincs már meg az épület sem, sőt az utcának az a fele teljesen eltűnt, csak az y kereszteződésben laknak még egy házat, és jóval lejjeb, a híd mellett áll még a mérlegház. A házak helyén ma kertek vannak, aki most látja először, annak talán fel sem tűnne a hiány, mert két fél utca néz egymással farkasszemet, köztük az út, egyik oldalán árok, másik oldalán a patak, az egész olyan, mint egy túl széles utca.
Valójában nem kellett volna messze mennem, mert néhány házzal arrébb egy családiház utcafronti részén van egy kis üzlet, Zsazsi szerint ismernem kell azokat, akik viszik, de nem ugrik be, kik ők. Bevallotta, hogy ő sem szívesen megy oda, mert fárasztja a sok kérdés, meg a pletyka, Zsuzsa vásárol neki hétfőnként, ilyenkor hoz kenyeret is, amit 2 szeletenként lefagyasztva oszt be egész hétre. Most viszont megörült, hogy én is tudok neki hozni ezt-azt, hát írt egy jó kis listát.
Vásárlás közben eszembe jutott, hogy mamáék egyszer-egyszer kólára cserélték a délutáni kávét, hetente egy kis üveget bontottak, és két délután iszogatták meg, mint valami különlegességet, rendesen a kávés pohárból. Mamának egyszer felemlegettem ezt, de nem emlékezett, sőt, mintha még meg is sértődött volna a feltételezésen, és ezt nagyon nem értettem, hát inkább hagytam. Zsazsi viszont jót nevetett, amikor beállítottam a fél literes üveggel (műanyaggal ugye), és azt is tudta, miért volt mamának amnéziája.
Akkoriban történhetett, amikor már nem töltöttük itt az egész nyarat, de még sűrűn jártunk ki a hétvégéken, meg néha közben is. Zsazsi hazajött egy nyaralásról, hozott mindenféle édességet, meg apróságot, és persze tele volt élményekkel. A délutáni kávékhoz, hol ez, hol az került elő, és így egy nap az üveg kóla is. Az üvegre rá volt ragasztva néhány cetli, teleírva, rajzolva, és mivel Zsazsi nem akarta, hogy mama elolvassa, mi van rajtuk, nem tette rögtön az asztalra, hanem a kredencen kitöltötte egy kis likőrös üvegbe (a kólát!), és abból töltött a poharakba. Ettől persze egyből valami extra itallá változott, és amikor kiderült, hogy ez már idehaza is kapható, sőt a kisboltban is, ez a fekete is része lett a délutáni ceremóniáknak. Egészen addig, amíg a mama egyszer kölcsön nem kérte a régi szakácskönyvet, és ebben meg nem találta a benne préselt üzeneteket, amiket addigra Zsazsi szépen leszedegetett az üvegről, meg a szalvétákat, alátéteket, marcipános papírt és vonatjegyet, ami mind tele volt rajzolva és írogatva Zsazsinak szóló üzenetekkel nem csak magyarul.
Mamánál ez kiverte a biztosítékot, visszavágtázott Zsazsihoz a könyvvel, ledobta az asztalra, közben kierőltetett a fogai közül egy Nem szégyeled magad!?-ot, aztán egy ideig szünetelt a délutáni szeánsz, nem sokáig, de a kóla innen kezdve valami nagyon bűnös ital lett.
Ezután, ha hazajött egy nyaralásból, a kávézással kihagytak néhány napot, egy hetet, eztán már nem hozott mamának semmit, meg sem mutatta neki, miket vásárolt, visszarázódott a hétköznapokba, és amikor úgy érezte, az élmények után újra kijózanodott, jöhetett újra a megszokott délutáni fekete.

A nagyon kezdő bekapcsolódik a VKF-be

    
Anyukám mesélte, hogy még ipari tanulóként egyszer gyárlátogatáson vettek részt egy húsüzemben, és eleget látott ahhoz, hogy sose egyen parizert. Persze ez nem ma volt, de azt hiszem, inkább én sem szeretném látni, mi kerül a felvágottakba, ha lehet, maradok is a sonkánál. És most ebben a témában jól bent is ragadtam, kellene valami átkötés a kenyérre kenhető krémekhez, mert végül csak abban voltam képes értékelhetőt alkotni... Legyen ez a sonka, gyorsan vágtam is néhány szeletet a vacsorához és a fényképezéshez :-)
              
A kenyérre kenhető finomságok összetettségét nagyon tudom értékelni. Régen nagy kedvencem volt a tojáskrém - vaj, tojás, snidling, só, bors -, ami a kenyérrel tökéletes egészet alkotott. Most lehet, hogy egy kis paradicsomot hiányolnék hozzá, de ez a lényegen nem változtat. Csak meg kellett kenni a kenyeret, és kész. Valami ilyesmit akartam készíteni. Jelenleg teljes mértékben átérzem, milyen az, ha a konyhába csak úgy zúdulnak a szezonális gyümölcsök, zöldségek, és nincs mese, fel kell dolgozni mindent, mert rám rohad. Sült paprika lázban égek, és szerencsére tele vagyok - persze, hogy nem a saját kertből, hanem a kerítésen át a szomszédból kapott mindenféleforma - paprikával, így hát könnyen jöttek az ötletek.
     
Sült paprikás sajtkrém

                      
Fokhagymás paprikakrém 
            

                
És a receptek: