Szárított paradicsomos, olivabogyós focaccia

Sienában ettem focacciát, háromfélét is.
Az első lepény: két cm vastag tészta, a tetején csak só, meg némi fűszer, a szelet félbe volt vágva, és meg volt rakva sonkával, mozzarellával és paradicsom karikákkal, mint egy szendvics.
A másik két lepény: laposabb, olajosabb, ropogósabbra sült tészta volt, az egyikbe rengeteg egész zöld olivabogyó, a másikba fél dió volt belenyomkodva. Amikor téptem, olajos lett tőlük a kezem. (Szerencsére olyan négyzet alakú, két oldalán lehegesztett fóliába csúsztatták, mint régen a hamburgert. Lehet, hogy valahol még most is?) Villányban egy bórkostolón egyszer ettem egy zsíros, lapos kenyeret, amelybe diódarabok voltak belesütve, egy kicsit arra emlékeztetett az íze, csak az egy puha, összenyomható, vastag tészta volt, ez meg egy ropogós vékony lepény.
Mindhárom tésztát ugyanott vettük, és mindegyiket focacciának hívták. Az első nem volt semmi különös, finom ízű volt, de így, megrakva minden jóval, inkább egy éhségűző, extra szendvicsnek tűnt. A másik kettő viszont meghozta a kedvem a sütéshez.
Úgy terveztem, hogy a szombat esti borozgatáshoz sütök egyet, de aztán kettő jó nagy lepény lett a tésztából, ebédre elfogyott az egyik, uzsonnára pedig a másik is. A bort a vacsorához bontottuk - hagymás, zöldborsós csirkemáj volt jó sok szafttal és friss kenyérrel -, és azzal is lement.
    
     
(Egy kicsit téliesre sikeredtek a képek, működik rendesen a tudatalatti, így augusztus végén már néha elkezdem visszaszámolni - most még csak - a hónapokat karácsonyig.)
   





Íme a recept:
   

Szilvás-mákos valami

Vendégségbe szántam ezt a szilvás-mákos valamit. Mákos, mert a házigazda azt szereti, szilvás, mert abból most sok van, és kelt tészta (különösebben nem magyaráznám, miért). A kerek kalácsot sütés közben nyakon öntöttem tokaji aszúval, mert a tészta már pirult, a szilva viszont nem akart beindulni, a második adagot pedig eleve így toltam a sütőbe. (Ezt most pusztítjuk.)
         
     
      
És a recept:
  

Szilvás-körtés lepény

Az elmúlt két napban szanáltam a konyhámban, sok volt a kidobnivaló, a régi üvegtálakat viszont nagyon tudom értékelni. Ma megyek át Zsazsihoz, és ott folytatom ugyanezt.
Reggel felfedeztem, hogy érik a szilva, és jobb szeretem így, félig éretten, úgyhogy nekiestem a fának. Az aprítógépben mézzel és natúr joghurttal krémesre kevertem a gyümölcsöt, ezt ettem reggelire, és mivel néhány túlérett körte még szomorkodott a hűtőben - be kellett tennem, mert megtámadtak a muslincák-, ebédre a reggeliből ihletet merítve sütöttem egy szilvás, körtés lepényt.  
            

 
És a recept:
  

Rimini - két dobásból kimaradsz

Négy napja újra itthon. Hétfőn nélkülem pakolták ki a házat, csak a két új heverő maradt a szobámban, meg az asztal, amin a cuccaim voltak, a konyhához nem nyúltak, a teraszon is maradt minden. A spájz polcait deszkákra szedték, és feltornyozták a folyosó végére, nem mintha útban lenne, a ház hátsó részén még nem is jártam, amióta itt vagyok. Azok a félelmetesen félreeső, sötét helyek, amiket gyermekkoromban, és még később is inkább elkerültem, most is taszítanak, de nem úgy, hogy folyton arra gondolnék, hogy arra nem megyek, hanem egyszerűen nem veszek róluk tudomást. Pontosan tudom, mi hol volt ott hátul, még azt is látom magam előtt, hol voltak a szögek és a csavarok a kopott kékes színű fadobozokban, hova volt felakasztva a gereblye meg a saraboló, meg a hátsó falon a darts tábla - sosem láttam, hogy valaki játszott volna vele, bár kallódott néhány nyíl a szerszámos asztalon -, és emlékszem a kis tuskóra is, ahol a mama a csirkéket küldte át a másvilágra a kisbaltával, vagyis csak a lelküket, a többi ment a fazékba. Nagyon morbid, de a kis tuskó egészen meg volt feketedve a vértől, a művelet végén a mama jó erősen belevágta a baltát a fába, és az így állt a következő akcióig, naná, hogy senki se nyúlt hozzá.
Innen a teraszról belátni a sarkot. A disznóólat, a nyúlketreceket, meg a kerítést már lebontották, de a ház végében a füstölő, meg az egykori baromfiudvarba furán középre épített tyúkól még megvan. Ha minderre nem is vagyok kiváncsi, a feljáró körüli zegzugot le kell küzdenem, ha fel akarok jutni a padlásra, ami egyébként mindig csábító hely volt, száraz és világos, a rossz födém miatt csak célirányosan lerakott deszkákon lehetett elérni a sarkokat, nemigen szabadott fent ugrálni. Akkor most kezdem is az alkudozást magammal, mondjuk, holnap felmerészkedem.
Kedden átugrottam Zsazsihoz, délelőtt végeztünk a két üres szoba három ablakával, meg a függönymosással, hamar száradtak, este vissza is raktuk őket. Csirkepaprikás volt az ebéd - ezt az ételt minden rendes helyen gulyásnak neveznék: csirke, hosszú paprikás lé, krumpli, csipetke..., de nálunk ennek ez a neve -, Zsazsi főzte, spórolósan, a szokás hatalma, de jó volt. Finnyákolt a babapiskótára, amit vittem, mert cukros volt a teteje, de hát már sehol se lehet normálisat kapni (vagy rossz helyen keresem), és el is ment a kedvünk a további főzicskézéstől. Inkább átcsaltam a teraszra, és megmutattam neki a képeket, amiket Olaszországban készítettem, meg azokat, amiket hazafelé a tengerparton. Egyből volt Zsazsinak is, mit mesélnie.
92 nyarán volt Velencében egy buszos úton, nem utazási irodával, az a cég vitte ki a vezetőket, ahol akkor egy időre a pénzügyön beugróként dolgozott, és hát belefért a keretbe. Aztán nagy ereszdelahajamat lett az utazásból, rögtön a második nap eltértek a szervezett programtól, és keresni kezdtek valami rendes tengerpartot. Addig keresgéltek, amíg Riminiben kötöttek ki - mint a Gazdálkodj okosan!-ban: Elutazol Riminibe, két dobásból  kimaradsz, vagy valami ilyesmi -, és úgy kifutottak a keretből, hogy miután hazajöttek hónapokig lapított a társaság, nehogy kiderüljön, hogy mulattak a cég pénzén. Fél év is eltelt, mire mégis elkezdték beszélni a gyárban, hogy merre jártak a főnökök, és persze terjedt a pletyka, hogy mik történtek az úton. Itt a faluban nem volt ebből ügy, ide sem ért a hír, de a városban annál inkább, és Zsuzsát - aki beosztottként ugyanannál a cégnél dolgozott - ez elég rosszul érintette. Egy délután megjelent itt dúlva-fúlva, elvitte a maradék cuccait, kitakarított, közben kutatott, és végig kiabált az anyjával, hogy felnőhetne már, hogy milyen lehetetlen helyzetbe hozta őt, meg, hogy szégyent hoz a családra - rá -, de Zsazsi csak nevetve vonogatta a vállát: Nem csináltunk semmi rosszat. (Ebből azért egyből gondoltam, hogy de.) Aztán Zsazsinak elege lett, hívták a depóba, ami akkor nyílt fent a faluban, átjött, és innen is ment nyugdíjba. Szerinte Zsuzsa azóta többször is átforgatta a cuccait, amikor elutazott, vagy mostanában, amíg orvosnál volt, de persze sosem talál semmit, és még ő van ilyenkor megsértődve.
A kérdésre, hogy tulajdonképpen mit is keres, Zsazsi csak annyit mondott, hogy azt, amit ő nem köt az orrára, majd egy kis szünet után megkért, hogy még hozzunk át két dobozt, és majd megmutatja egyik nap a tartalmukat.
Csak hümmögtem, nagy hirtelen megkínált bizalmával, nem tudtam, mit kezdjek vele. Átbattyogtunk, közben még megbeszéltük, hogy a konyhával és a fürdővel folytatjuk a takarítást a hétvégén. Elhoztam a két dobozt, betettem a bőröndöm mellé a másik tetejére, és bámultam egy darabig, hátha egyszer csak átlátok a papíron, kinyitni nem volt merszem, Zsazsi úgyis megmutatja, inkább mentem a dolgomra.
            

És a csomagolás...

Mivel nagy társaság utazik két busszal, méltó csomagolást kerestem a sósaknak. Ez az ötkilós papírzacskó pont megfelelt, a rajzot fekete zselés tollal készítettem. Íme:

Sósat, sósat, jó ropogósat...

Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy egy kis szorongással, de nagy levegővel átmentem Zsazsihoz. Kitöltötte a kávékat a kis poharakba, előkerültek az alumínium kanalak is - nem tudok szabadulni ettől a kékes-zöldes bóvli csillogástól, nagyon tetszik -, bár cukor nélkül iszom a kávét, nincs mit kavargatni vele, de a kezem ügyében, kapaszkodónak jó ez a kis vacak. A fázós körték bejöttek, a tészta már csaknem kihűlt, de a gyümölcs még forró volt belül, négyet faltunk be reggelire, kettőt hagytam Zsazsinak, és kettőt a kosárral együtt visszahoztam vacsorára. A ablakos affér után nagyon vártam, mit akar a szomszédasszony, de messziről indított, és sokára tért a lényegre. Végeredményben megkért, hogy segítsek neki kitakarítani a házat, mert a lánya a hónap végén ide akar hozni valakit, és ő sem Zsuzsát, sem egy idegent nem akar itt látni a cuccai közt kotorászni. Mert szerinte ezt tennék - gondoltam, hogy ez a ház sem mentes a paranoiától -, és szeretné is, ha elvinnék magammal ezt-azt - na, ez azért már kezd érdekes lenni. Megígértem, hogy segítek, naná, hogy igen. Kezdésnek megmutatta a két első szobát, aminek az ajtaja be volt zárva, már régen nem használta. Az üveges ajtó függönyén át látszott, hogy üres a sarokszoba, de arra a látványra, ami fogadott, nem számítottam. Zsazsi se bírta, az ajtóban toporgott, amíg körbenéztem. Néhány éve ellepték a termeszek a belső szobát, a sarokban és a fal mellett gyakorlatilag beszakadt a padló, nem volt alatta beton, csak homok. Perzse mindent kipakoltak, felszedték a hajópadlót, és lebetonozták a helyiséget, de a következő évben már a másik szobában is megjelentek a rovarok. Ekkor egy másik szaki jött írtani, majd ezt a szobát is lebetonozták, de biztos, ami biztos, maradt a beton, egyik helyiségbe sem pakoltak vissza, inkább vártak. Addig vártak, amíg már nem volt értelme újra berendezkedni, Zsazsinak elég egy szoba, az unokák sosem maradnak éjszakára, a kihordott bútorok megállnak a nyárikonyhában is. Szóval, álltam a betonon, és magam elé képzeltem a régi szobát, ahol a fényesre lakkozott, de már kicsit kopott hajópadló nyikorgott a talpam alatt, ahogy a vitrin előtt magamban dudorászva dülögéltem egyik lábamról a másikra, meg az üveg mögött sorakozó képeket, meg a lebegő függönyöket... A belső szobában korábban sosem jártam, de ez itt maga volt a hiány.
A képek megvannak még? - mutattam arra a helyre, ahol egykor az üveges szekrény állt, hogy megtörjem ezt a szomorú csendet, bólintot, hogy meg, majd megmutatja. Azt kérte, hogy a lezárt szobákban is pucoljunk ablakot, és mossuk ki a függönyöket, hogy Zsuzsa ne akarjon itt intézkedni. Keddre beszéltük meg a takarítást, vagyis a kezdést, előbbre nem tehettem, mert a hétvégén elutazom - majd írok erről is -, meg ugye nekem ott a másik ház is, ahonnan hétfőn viszik el a szemetet és a bútorokat, legalábbis a nagy részét.
Mielőtt eljöttem volna mégegyszer leültetett a konyhában, és elővett egy régi szaloncukros dobozt, hogy megköszönné, ha ezt addig is eltenném, aztán még mindenféléről beszélgettünk. Próbáltam tompítani a mérgét, hogy Zsuzsa biztos csak jót akar, de hát ezt nem tudhattam. Ráadásul közben folyton előtolakodott egy ovis emlékem, amikor csőtörés miatt a felsősöket átirányították az óvoda ebédlőjébe, a nyolcadikosokat - köztük Zsuzsát is - szemben ültették le velünk az ebédnél, és miközben azt suttogták, hogy úgysem mertek szólni, brutálisan összerugdosták a lábunkat az asztal alatt. Tényleg nem mertünk szólni, hátrébb toltuk a székünket, és megpróbáltunk úgy enni, de jött az idegen tanár néni, és segítőkészen közelebb tolt minket az asztalhoz. A harisnyám tiszta kosz lett, alatta a lábam kék és zöld, egy kislány sírt is, de hallgattunk.
Ezt azért nem mondtam el Zsazsinak, viszont azt a bizonyos nyalánkságot, ami gyerekkorom egyik legjobb édessége volt, előcitáltam. Megbeszéltük, hogy keddre hozok babapiskótát, és megcsináljuk.
Ma este utazunk, ezért tegnap este sütöttem az útra olívás rudakat, kerek perecet, és csillagsütit (lefagyasztott fél tésztából, most dió nélkül, csak cukorral szórva, apró változatban, keksz helyett). Mindegyik eláll, és borozgatós útnak nézünk elébe, úgyhogy kell valami kis túlélő csomag. Irány Toszkána!
  
  
És a két recept:
  

Fázós körték

Hétvégén voltam otthon, vásároltam, mert már nagyon kifogytam mindenből, és azt hittem, eldöntöm, meddig maradok. Végül különösebb elhatározások nélkül, de annál több kacattal felpakolva jöttem tegnap este vissza. Körtével el vagyok halmozva, ezért még este kivettem egy kis maradék tésztát a mélyhűtőből azzal, hogy ma ebédre fázós körtét sütök a leves mellé, de aztán szembesültem azzal, hogy itt van újra a nyár, ezért még reggel a meleg előtt nekiláttam a sütésnek. Nem volt nagy dolog, mert a tészta kész volt, és csak nyolc cserepem van.
A sütő előtt guggolva néztem, ahogy pirosra sültek a bebugyolált gyümölcsök, és a tetejükön karamellizálódott a fahéjas cukor, amikor hallottam, hogy megállt egy kocsi a ház mellett. A konyhából nem látok rá a kapura, és nem is akartam elszúrni a sütit, ezért erőt vettem magamon, és vártam pár percet. A tészta ma egy másodperccel sem sült, tovább, mint kellett, az tuti, a tepsit letettem a kőre hűlni, a  cserepeket felrakosgattam az asztalra, hogy gyorsan még lefényképezzem őket, aztán áttörtem magam a lakáson, és a sarokszobában a függöny mögül lestem meg, ki jött. Zsazsi és a lánya szállt éppen ki az autóból azzal a legalább most a végén már ne vesszünk össze arckifejezéssel. Elindultak befelé, Zsazsinak sokáig tartott kizárni a kiskaput, belülről rögtön bele is tette a zárba a kulcsot, és elindult befelé, már belépett a konyhába, amikor becsapódott a kapu, és a kulcs a járda mellett a fűben landolt. A lánya - á, már tudom, Zsuzsa, most már emlékszem, jellemző, hogy épp ez a név nem jutott eszembe - a szatyrokat cipelte az anyja után, könyökével nyomta le a kapu kilincsét, a vállával lendített egyet rajta. Egy ujját szabaddá téve bekukucskánt a postaládába, ami ettől egyből kinyílt, és kicsúsztak belőle a beleszorított szórólapok és levelek. Lerakta a csomagokat, felnyalábolta a postát, és kétszer is a ház felé sandított, miközben gyorsan átpörgette őket. Amikor harmadszor fordult hátra, Zsazsi már a lépcsőn állt, Zsuzsa elindult felé a szatyrokkal, és amikor elment az anyja mellett, a kezébe nyomta a papírköteget, még innen is látszott, hogy felrántotta magát valamin, habár lehet, hogy csak azért duzzogott, mert tettenérték. Bevitték Zsazsi összes cuccát, aztán a lánya sietősen távozott. Amikor a kocsi leért a hídhoz, önkéntelenül is hátrébb léptem a szoba közepe felé, és a másik ablakon keresztül követtem a szememmel, ahogy elfordul, és kimegy a képből. Aztán visszaléptem, Zsazsi is arra nézett, amerre a kocsi elhajtott, majd kihúzta a zsebéből az összehajtott borítékot, ránézett, visszacsúsztatta, és olyan fürgén, amilyennek még nem láttam, elindult az ablak felé, amely mögött álltam. Hú, de meglepődtem, vagyis megijedtem, főleg, amikor bekopogott az üvegen, hogy: Szomszédasszony, ott vagy? Úristen, mit képzel, hogy leskelődöm? Mert ugye, igen, de ezt nem akartam az orrára kötni, levegőt sem vettem, nem lát be, nem lát be, mondogattam magamnak, tiszta triller. De nem hagyta magát: Szomszédasszony, húzd félre a függönyt! - sürgetett, és nem volt ebben semmi neheztelés. Franc egye meg, félrehúztam, de türelmetlenül tovább integetett, hát kinyitottam az ablakot. Öreganyád sosem vallotta be, hogy kukucskál, neked legyen több eszed. Ha a két első szoba nem lenne lezárva, én is mindig tudnám, mi történik a szomszédban. Ráérsz most? - kérdezte még, de nem is várt választ, intett, hogy menjek, már hátat is fordított, és elindult a ház felé. Még toporogtam az ablaknál, amikor visszakiabált a kapuból, hogy láttam-e, hova esett a kulcs, intettem, hogy persze, és becsuktam az ablakot. Hát ez nagyon gáz, de most már mindegy.
Kiütögettem a cserepekből a fázós körtéket - eredetileg így, cserepestől tettem volna az asztalra, de attól tartottam, Zsazsi ezt nem értékelné -, és a kenyeres kosárba dobáltam őket. Bezártam mindent, vettem egy nagy levegőt, és elindultam. Volt egy kis gyomoridegem, olyan abszurd volt ez az egész, de miközben a fűből felszedtem a kulcsot, és visszadugtam a zárba, arra gondoltam, mama sosem húzta volna félre a függönyt, de nem is tudta meg soha, amire kíváncsi volt...
  
   
Fázós körte. De miért is?
   

Rehabilitálom a muffint II., avagy csodálatos egyformaság

Mielőtt belefogtam volna a Rehabilitálom a muffint II. forgatókönyvébe, össze kellett szednem, mit nem szeretek ebben a sütiben, biztos, ami biztos, ezt kell majd elkerülni. Hát, mint kelt tészta rajongó, elsősorban ugye azt, hogy ez nem az, de ezen lehet segíteni. Aztán, a sült tészták szélét szeretem, ami ropogós, ahova odagurul a gyümölcs, vagy ahova kibuggyan a töltelék, és karamellizálódik. A papíros muffinnak legfeljebb csak a teteje ilyen, az is csak akkor, ha elrontom, mint az első fordulóban. Több helyen is olvastam, hogy egy nyugis, hétvégi reggelihez milyen kiváló lehet a muffin. Nem vagyok egy nagy reggelis, de ha mégis sort kerítek rá, akkor sem sütivel kezdem a napot. Összefoglalva: meg kell próbálnom kelt tésztával, mindenképpen papír nélkül, és lehet, hogy sósan.
Persze ezen a ponton már felmerül a kérdés, hogy miért erőlködöm annyira. Két okból: Még a muffin-mánia indulásakor kaptam egy hatos sütőformát, amiről rögtön látszott, hogy kevés lesz - akkor még bizakodtam -, ezért vettem egy tizenkettest, aztán egyszer valahol nagyon akciós volt - hurrá, sok vendégnek sokat lehet sütni egyszerre -, hát vettem mégegyet, és mire éppen lankadni kezdett a lelkesedésem, kaptam egy negyediket is, ez már majdnem nagyüzem. Most pedig - mielőtt palántázótálca lesz belőlük - kapnak még egy esélyt. Na, annak talán mégsem jó, és különben is tetszik a sütőforma szép rendje. Elképzelem, hogy a reggelinél csak belenyúlok a kosárba, vakon, csak úgy a kendő alól kiveszek egy kis kelt muffint, és mindegy, hogy az épp melyik. Nem fontos, hogy az enyém legyen a süti sarka, vagy épp egy középső szelet, nem fontos, hogy azt választom-e, amelyiken több a mogyoró, vagy azt amelyik olyan viccesen formátlanra sikerült, nem kell szisztémát követni, hogy először azok fogyjanak, amikre már nem jutott csoki... A muffin a csodálatos egyformaság, az első olyan, mint az utolsó, nem kell választani, csak enni. 
Még szerencse, hogy rossz idő van, van idő - ez jó kis fordulat - bent szöszmötölni, és ki lehet bírni a sütő mellett. Két formám van itt, és két tésztával kezdtem a kísérletezést, de nem akartam rögtön 2 X 12 muffint sütni, ezért csak egy formát töltöttem meg a két tésztával. Ilyen kis adagokat viszont már nem tudok készíteni, ezért fél-fél adag tészta ment a hűtőbe.
Gondoltam, lesz, ami lesz, ha mégsem jön be, akkor az olivásból készítek valamilyen sós lepényt, a vajasat meg legfeljebb megtöltöm valamivel, de ahogy a képből is látszik, most úgy néz ki, reggel mindkettőből muffin lesz.
    
              
Így készültek:
           

Kenyér, körte

A házban már nincs mit pakolni, ha elviszik a bútorokat, lesz annyi idő, hogy lekapjuk a két maradék függönyt, már csak ez maradt vissza, de addig jó szolgálatot tesz. Bár nem tudom, mikor érkezhetett meg, valahogy már tegnap úgy tűnt, hogy Zsazsi itthon van. Persze hiába meresztettem a szemem a sarokszobából, egyébként sem nagyon mozog a teraszon, a kertben meg pláne. Néha kisétál a kapuig, vagy a sarokra a szódásüvegekkel, egyébként bent üldögél egész nap. Igaz, ha jó idő van, akkor nyitva szokta hagyni a konyhaajtót, felakasztja a rúdra húzott függönyt a félfa feletti kampókra, és ha mégis magára húzza az ajtót, akkor gyakran a függönyre csukja rá. De most nincs kint a függöny, tegnap is folyton itt bóklásztam a szobában, hátha, és reggel is zörögtem már egyet a kapuval, semmi, lehet, hogy tévedek.
Emlékszem, hogy egy reggel, málnaszedés közben - úgy 20 éve lehetett nagyjából, vagy több - mama elkezdett beszélni valamit Zsazsiról. Nagyon sok málna termett, és előző este nem szedtük le, ezért még a meleg előtt gyorsan nekiálltunk. Rendes nyári reggel volt, épp csak mocorgott az utca, Zsazsi kijött a kapuig, megnézte, van-e posta, és levéllel a kezében visszasietett. Mama épp csak felpillantott, és grimaszolva kibuggyant belőle a vélemény, nem is nekem szánta, csak úgy hangosan összefoglalta a megállapításait. Szórakoztató volt ez a hozzáállás, reggel még a foga alatt eldünnyögi, hogy milyen bolond ez a Zsazsi, ebéd után meg jól eldiskurálnak a kávé mellett. Nem állítanám, hogy rögtön figyeltem is arra, amit beszélt, mi dolgom nekem a szomszéd nénivel, de aztán csak meghallottam, amit puffogott:
... most jön megint a jó világ, csak nézzem majd meg ezt a bolondot, hogy fog sertepertélni egész nap, főz, süt, söpröget, meg szellőztet, ha kell, ha nem, csak úgy viszi a szél a függönyöket, na, csak figyeljek, majd jön a lánya, viszi vásárolni, és lesz majd még tejszín is a kávéba, na csak menjek át vele egyik nap, meglátom, pénzt kap ez ilyenkor, vagy mi a frász, ezt bezzeg nem köti az orrára, pedig összehord mindent, de ő tudta már, hogy ez jön, ő már látta, mert már nagyon odavolt a szomszédasszony, már meg sem fésülködött rendesen, úgy csoszogott a konyhában, abban az ócska mamuszban, ez nem normális, ezt elhihetem...
Akár így volt, akár nem, nem sokat számított nekem, de néhány nap múlva tényleg láttam lebegni a függönyöket a szellőztetni kilógatott párnák felett, és egyik nap a kávézás után Zsazsi küldött át egy kis tál őrületesen finom babapiskótás, gyümölcsös nyalánkságot. Amikor este a tálkát illedelmesen visszavittem, vagyis pontosítok, amikor este mama átlökdösött a tálkával, hogy csak nézzem meg, minden úgy van, ahogy mondta, úgy éreztem, mintha nem is ugyanabba a házba lépnék be. A kapu, az összes szobaajtó és abla tárva volt, fény és levegő járta át a házat, és a kredencen több üveg lekvár is állt kibontva, Zsazsi egy kiskanállal hadonászott, és közben egyfolytában beszélt. Akkor láttam, hogy milyen fiatal, még alig őszült, és nem ám mamusz volt rajta. Jött velem, miközben kifelé araszolgatva próbáltam lerázni, az ajtóból még visszalépett egy üveg lekvárért, és kikísért a kapuig, közben meg lekvárt nassolt.
Amikor visszaértem, mama a sarokszobában állt az ablaknál, és valami olyat dünnyögött, hogy ugye, hogy ugye. Azt hittem, ezzel le is zárta a témát, de amíg Zsazsi el nem tűnt a házban, nem mozdult az ablaktól. És ez eltartott egy ideig, úgyhogy csúszott a vacsora, már sötétben ettük meg a teraszon, nem kapcsoltunk villanyt, hogy ne lepjenek el a szúnyogok. A menü: egy jókora karéj kenyér / fő és málna. Gyakran ettük ezt este, éppen olyan gyümölccsel, ami volt, ha eperrel, akkor volt még hozzá cukor is.
            
Ezt eszem este én is: kenyér, körte, csak kicsit megvariálva.
  
                    
Így készült:  
     

Rehabilitálom a muffint I.

Tegnap azzal ment el az időm, hogy körbenéztem a blogok között, a megjelenésre koncentrálva - persze nem túl szigorúan csak arra -, és meg kellett állapítanom, hogy van még mit tanulnom. Addig próbálgattam ezt-azt módosítani a megjelenésen, amíg teljesen töröltem az eddigi beállításaimat, úgyhogy kezdhettem elölről mindent. Ehhez jött még néhány nagy felismerés, például hogy bannert kell készítenem, meg majd egy rendes fényképalbumot, aztán az ötletelés..., szóval ezzel el is ment a napom. Sokkal előrébb nem vagyok.

Ma kaptam kölcsön egy muffinos könyvet (pontos hivatkozás a bejegyzés végén), átlapozgattam, megállapítottam újfent, hogy ebben a műfajban a variációk végtelenek, de mivel eddig ezt a sütit nem sikerült megszeretnem, gondoltam, akkor ennyi, vissza a feladónak. De aztán mégis elolvastam az előszót, és ebben két dolog is megragadott: egyrészt a tésztakészítés menete - eddig totál másképp csináltam -, és az, hogy erdetileg kelt tésztából készítették.
Mindent egybevetve elhatároztam, hogy ünnepélyesen rehabilitálom a muffint, vagy mondjuk inkább, hogy megpróbálom. Persze mindjárt két receptet is választottam, és rögtön el is tértem a leírtaktól, mert össze akartam hangolni őket, az egyikbe ment három tojás fehérje, a másikba a sárgája.
    
         
A képen nagyon szépek a sütik - rájöttem, hogy este nem érdemes fotózni, a napfényben minden olyan ragyogó lesz -, de még mindig vannak kifogásaim. Igen, variáltam az összetevőkkel, igen, rátettem még azt a fél kanál masszát, annak ellenére, hogy csak háromnegyedig szabad tölteni a formát... De esküszöm, hogy éppen az volt a legjobb a sütikben, amit elrontottam!
A meggylekváros-kakaós muffin (az eredeti receptben szilvalekváros) sütés közben kimászott a formából, elterült a tetején, és nagyon finoman karamellizálódott, alul a tészta viszont rugalmas és puha maradt. Olyan lett, mint egy kalap!
               
           
A túrós-eperlekváros (az eredeti receptben málnalekváros) sütibe egy kicsit több túrót tettem, ezért kellett egy kicsit több liszt is, így aztán szintén sok lett a tészta, de jusztis beleerőltettem. Szinte olyan lett, mint egy omlós tészta, sütés közben elveszítette tekercs formáját, viszont már töröm a fejem a kelt tésztás változaton. Mert most még nem adom fel.
                            
                     
Íme a két süti: