Sósat, sósat, jó ropogósat...

Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy egy kis szorongással, de nagy levegővel átmentem Zsazsihoz. Kitöltötte a kávékat a kis poharakba, előkerültek az alumínium kanalak is - nem tudok szabadulni ettől a kékes-zöldes bóvli csillogástól, nagyon tetszik -, bár cukor nélkül iszom a kávét, nincs mit kavargatni vele, de a kezem ügyében, kapaszkodónak jó ez a kis vacak. A fázós körték bejöttek, a tészta már csaknem kihűlt, de a gyümölcs még forró volt belül, négyet faltunk be reggelire, kettőt hagytam Zsazsinak, és kettőt a kosárral együtt visszahoztam vacsorára. A ablakos affér után nagyon vártam, mit akar a szomszédasszony, de messziről indított, és sokára tért a lényegre. Végeredményben megkért, hogy segítsek neki kitakarítani a házat, mert a lánya a hónap végén ide akar hozni valakit, és ő sem Zsuzsát, sem egy idegent nem akar itt látni a cuccai közt kotorászni. Mert szerinte ezt tennék - gondoltam, hogy ez a ház sem mentes a paranoiától -, és szeretné is, ha elvinnék magammal ezt-azt - na, ez azért már kezd érdekes lenni. Megígértem, hogy segítek, naná, hogy igen. Kezdésnek megmutatta a két első szobát, aminek az ajtaja be volt zárva, már régen nem használta. Az üveges ajtó függönyén át látszott, hogy üres a sarokszoba, de arra a látványra, ami fogadott, nem számítottam. Zsazsi se bírta, az ajtóban toporgott, amíg körbenéztem. Néhány éve ellepték a termeszek a belső szobát, a sarokban és a fal mellett gyakorlatilag beszakadt a padló, nem volt alatta beton, csak homok. Perzse mindent kipakoltak, felszedték a hajópadlót, és lebetonozták a helyiséget, de a következő évben már a másik szobában is megjelentek a rovarok. Ekkor egy másik szaki jött írtani, majd ezt a szobát is lebetonozták, de biztos, ami biztos, maradt a beton, egyik helyiségbe sem pakoltak vissza, inkább vártak. Addig vártak, amíg már nem volt értelme újra berendezkedni, Zsazsinak elég egy szoba, az unokák sosem maradnak éjszakára, a kihordott bútorok megállnak a nyárikonyhában is. Szóval, álltam a betonon, és magam elé képzeltem a régi szobát, ahol a fényesre lakkozott, de már kicsit kopott hajópadló nyikorgott a talpam alatt, ahogy a vitrin előtt magamban dudorászva dülögéltem egyik lábamról a másikra, meg az üveg mögött sorakozó képeket, meg a lebegő függönyöket... A belső szobában korábban sosem jártam, de ez itt maga volt a hiány.
A képek megvannak még? - mutattam arra a helyre, ahol egykor az üveges szekrény állt, hogy megtörjem ezt a szomorú csendet, bólintot, hogy meg, majd megmutatja. Azt kérte, hogy a lezárt szobákban is pucoljunk ablakot, és mossuk ki a függönyöket, hogy Zsuzsa ne akarjon itt intézkedni. Keddre beszéltük meg a takarítást, vagyis a kezdést, előbbre nem tehettem, mert a hétvégén elutazom - majd írok erről is -, meg ugye nekem ott a másik ház is, ahonnan hétfőn viszik el a szemetet és a bútorokat, legalábbis a nagy részét.
Mielőtt eljöttem volna mégegyszer leültetett a konyhában, és elővett egy régi szaloncukros dobozt, hogy megköszönné, ha ezt addig is eltenném, aztán még mindenféléről beszélgettünk. Próbáltam tompítani a mérgét, hogy Zsuzsa biztos csak jót akar, de hát ezt nem tudhattam. Ráadásul közben folyton előtolakodott egy ovis emlékem, amikor csőtörés miatt a felsősöket átirányították az óvoda ebédlőjébe, a nyolcadikosokat - köztük Zsuzsát is - szemben ültették le velünk az ebédnél, és miközben azt suttogták, hogy úgysem mertek szólni, brutálisan összerugdosták a lábunkat az asztal alatt. Tényleg nem mertünk szólni, hátrébb toltuk a székünket, és megpróbáltunk úgy enni, de jött az idegen tanár néni, és segítőkészen közelebb tolt minket az asztalhoz. A harisnyám tiszta kosz lett, alatta a lábam kék és zöld, egy kislány sírt is, de hallgattunk.
Ezt azért nem mondtam el Zsazsinak, viszont azt a bizonyos nyalánkságot, ami gyerekkorom egyik legjobb édessége volt, előcitáltam. Megbeszéltük, hogy keddre hozok babapiskótát, és megcsináljuk.
Ma este utazunk, ezért tegnap este sütöttem az útra olívás rudakat, kerek perecet, és csillagsütit (lefagyasztott fél tésztából, most dió nélkül, csak cukorral szórva, apró változatban, keksz helyett). Mindegyik eláll, és borozgatós útnak nézünk elébe, úgyhogy kell valami kis túlélő csomag. Irány Toszkána!
  
  
És a két recept:
  
Olívás rúd

Nagyon tetszenek a kenyérrudak, de nem szeretem, hogy olyan szárazak, a száraz eszegetős nálunk a perec. Ezért találtam ki azt az olivás rudat, ami nálunk mára már etalon a bulikban.
A recept a tegnapi adag összetevőit tartalmazza, a liszt, a só, a tojás, a víz, az olaj és az élesztő mennyisége nem is változik soha, de az ízesítésre szánt anyagok mennyisége igen. Csak arra kell figyelni, hogy a massza állaga közel hasonló legyen, például, ha szárazabb sajt kerül bele, akkor lehet egy kicsit több tejfölt használni...

A tészta:
70 dkg liszt
1 csapott evőkanál só
1 tojás
2,5 dkg élesztő
1 dl olívaolaj
1 dl langyos víz
csipet cukor
és még:
1 doboz tejföl
15 dkg olívabogyó
5 dkg sajt
1 kávéskanálnyi bors
a tetejére:
1 tojás a kenéshez
len- és szezámmag a szóráshoz

A langyos tejben egy csepp cukorral felfuttattam az élesztőt. Közben az aprítógépbe öntöttem a tejfölt, a tojást, az olívaolajat, az összedarabolt sajtot, az olivabogyót, és masszává aprítottam. Ebbe a masszába mindig olyan sajt kerül, ami éppen van otthon, lehet füstölt is (bár ez kissé elnyomja az olivabogyó ízét), a bogyó is lehet zöld, de készítettem már vegyesen is. A lisztben elkevertem a sót és a borsot (ide is jöhet bármilyen fűszer), majd ráöntöttem a masszát, a felfuttatott élesztőt, és bedagasztottam. Egy olajos, lágy tésztát kaptam, ami fél óra alatt a duplájára kelt. Nagyon szeretek vele dolgozni, mert isteni jó illata van. A tésztát jól átgyúrtam, négy cipót készítettem belőle. Ezen a képen egy korábbi adag látható, a rudak általában olyan hosszúak, mint a tepsi (rövidebb oldala), ebben az esetben egy cipóból 16 rúd lesz. (A képen látható adag 3 cipóból készült, egy cipót lefagyasztottam.) Tegnap este a kisodort rudakat elvágtam kétfelé, mert út közben nem lehetne kezelni a hosszú pálcikákat, így egy cipóból 32 darab lett. (Összesen: 128, de tényleg sokan leszünk!)
A rudak tetejét megkentem a felvert tojással, és a felére magokat is szórtam. (Egyébként mehet rá bármi: durva szemű só, bors, köménymag, mák...) 220 fokos, előmelegített sütőben sütöttem meg, akkor lehet kivenni, ha az oldala is megpirult. A rudak elég puhák, általában kenyérpapírba csomagolom, és lefedem egy konyharuhával, így még két napig puha marad. Ha nem fogy el, akkor pár nap múlva megszárad, de mifelénk még így is elfogy.
  

A kerek perec

Rengeteg perec receptet - mondd gyorsan: rengeteg perec receptet - néztem végig, aztán ezt alkottam. Nálam a perec ropogós, nem kőkemény, de száraz tészta. Ebből a mennyiségből 32 darab lett.

A tészta:
50 dkg liszt
1 dkg élesztő
1 kávéskanál cukor
1 teáskanál só
2 dl langyos víz
7 dkg olvasztott vaj
3 tojás
A tetejére:
1 tojás
sóból lisztből és vízből kevert sós kence vagy köménymag

Az élesztőt felfuttattam a langyos vízben a cukorral. A lisztet összekevertem a sóval, majd ráöntöttem a felfutott élesztőt, a kissé felvert tojásokat, az olvasztott vajat, és bedagasztottam. Az előző tésztától eltérően ez kimondottan kemény tészta, de nagyon tuti sima lesz, és szépen megkel.
A kelesztés után átgyúrtam, 4 cipót készítettem belőle, és mindegyiket 8 részre vágtam (egy tepsibe pont elfér 8 perec). Ezután minden kis darabból kisujjnyi, 20 centis rudakat sodortam (nagyon kevés liszttel), majd az egyik kezemmel lefogtam a rúd egyik végét, a másikkal pedig sodortam egyet a másikon, és az így megcsavart tészta végeit alaposan összenyomkodtam. Egy kicsit talán látszik is a képen, hogy csavarodik a gyűrű tésztája.
Nem érdemes sütőpapírt használni sem az olivás rúdnál, se a perecnél, mert ráragad a tészta, viszont ki kell olajozni a tepsit. A kész gyűrűket megkentem a felvert tojással, és az egyik adagot megszórtam köménymaggal. 200 fokos sütőben, viszonylag lassan sütöttem meg őket, csak akkor locsoltam meg a sós kencével, amikor már  majdnem kész voltak, és még pár percre visszadugtam a pereceket hogy megszikkadjon a sós massza. A négy adagból egyet bővebben sóztam, mert vannak olyan elvetemültek, mint én is, aki ezt szereti, és egy adag lett köménymagos, ezen viszont nem volt só.
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése