A hallgatás beleegyezés

Már két hete nem láttam Zsazsit, nem akart kimozdulni ebben az időben, amit megértek, de Teo olyan érdekeset mondott azon a múltkori randin, amit nem hagyhattam szó nélkül.
   
Kocsival mentünk fel a hegyre, nem ismertem a sofőrt, köszöntünk, de Teo nem mutatta be. Egy présházból átalakított kis háznál álltunk meg, Teo vette pár éve. Eddig nem volt ideje foglalkozni vele, Endrére bízta, aki a saját birtokán szerzett tapasztalatait szívesen kamatoztatta barátja házának és telkének rendberakásán. Tao javasolta, hogy gyorsan nézzünk szét a kertben, mert ha most befutunk a melegbe, akkor már nem fog tudni kicibálni többet. Ez helyes feltételezés volt, meghajoltam a logika előtt. Endre várt minket az ajtóban, de csak elköszönt, intett, hogy siet a kocsihoz, mert a fiúk már várják, focizni jár.
A ház pont egy kanyarban épült, ugyanúgy a sorban áll, és a dombon lefelé néz, mint a többi ház, csak míg a telkek másutt a ház fölött a dombtető felé nyúlnak hátra, addig Teo házát felfelé és lefelé is nagyjából hasonló méretű, de a domb íve miatt szabálytalan formájú telek veszi körül. A ház elé, az elkanyarodó betonút meghosszabbításaként terméskövekből kirakott, elhanyagolt, keskeny út vezet. Első pillantásra még van mit csinálni ezen a kis birtokon. Szőlő már csak mutatóban tartozik hozzá, a ház felett néhány tőke. A majdnem háromszögletű felső kert csücskében áll egy öreg diófa, olyan szerencsétlenül, hogy szinte az összes dió a lenti szomszéd telkére potyog, más itt nincs. A kert alsó részét balról egy mély árok szegélyezi, a túloldalán egy meredek bokros résszel, jobbról pedig az úttal párhuzamosan drótkerítés egész hosszan lefelé, mellette itt-ott akác, egy helyen orgona. Ez az alsó rész a fák és a bokrok miatt egészen védett, olyan titkos kert hatását kelti, csak nagyon üres. Két barackfa árválkodik a lenti részén, a többi gyümölcsfát nyáron kivágatták, öregek voltak. Besiettünk.
A ház kívülről alig különbözik a többitől, két szintes, nyeregtetős, hátát a dombnak veti. Viszont az emeleten a szükségtelen kis erkély helyett egy szép nagy ablak néz a völgy felé. A felső szint nincs berendezve, a lépcső felett le van zárva, úgy láttam, Teo ezzel egyelőre nem is nagyon akar foglalkozni. Az egész alsó szint olyan, mint egy nagy konyha ebédlővel. A kertre néző ablak alatt és mellett húzódik a konyhaszekrény, vadiúj, irígylem a sütőt. Mögötte egy nagy teleszkópos tölgyfa asztal, mellette a sarokban két jó nagy karfás szék, és még két kisebb, a pinceajtóban még négy ilyen egymásba rakva. Az egyik fotel mögött egy ajtó, mögötte egy kis közlekedő, ebből nyílik jobbra a mosdó és egy kis zuhanyzó, hátrafelé meg egy picurka háló. Elsőre nem értettem, hogy lehetnek itt ezek a helyiségek, de kiderült, hogy épp a domb kanyarulata miatt itt a pince nem közvetlenül a ház alatt húzódik, hanem kissé balra. És tényleg, a pinceajtó mögött nem lefelé vezetett a lépcső, hanem balra, aztán lefelé. A lépcsőfordulóban várt minket a vacsora. Mivel egyáltalán nem voltam felkészülve erre a vendégségre, még arra sem volt időm, hogy előfeltevéseket fogalmazzak meg a menüvel kapcsolatban, de ha lett volna, biztosan nem ezt képzeltem volna az asztalra. Felhoztunk egy nagy tál kocsonyát, ilyen szépet még nem is láttam, Zsuzsa csinálta, imádtam, és egy nagy tányért svártlival, töpörtyűvel, felkarikázott erős paprikával és egy isteni fokhagymás májas krémmel. Rendesen bepakoltam a kocsonyából, de kellett helyet hagynom a svártlinak is, mert imádom, és ezer éve nem ettem, és még a májas krémnek is, az édes medve kiflivel már-már desszert lett belőle, és egyszercsak úgy éreztem, hogy kész, egy szem töpörtyűt sem tudnék már magamba erőltetni, de később kiderült, hogy de.
Van olyan, hogy valakivel furcsa először szembe ülni az asztalnál, mert van valami zavaró elkötelezettség abban, hogy akkor mi most együtt eszünk. Mondjátok nyugodtan, hogy megbolondultam, de velem már volt ilyen, minden összenézés olyan volt, mint valami hirtelen bevillanó megérzés, és ezekkel aztán percekig küzdöttünk magunkban külön-külön, egészen addig, amíg ki mertük mondani, és a magunkon nevetéstől kipukkadt ez a varázs. De van, hogy valakivel leülünk egymással szemben, eszünk, és beszélgetünk, és nem érdekes, mit tudunk egymásról, mert nem lényeges, hogy milyen közöttünk a viszony, milyen volt, milyen lesz, a beszélgetés a lényeg, a szituáció pedig teljesen lényegtelen, nem ciki, hogy annyira magyarázok, hogy közben a késsel mutogatok. Na jó, az már lehet, hogy az, de ez is mindegy. Teoval így lehetett beszélgetni, zavar nélkül. Nekem ment, Zsazsinak meg maradt a zavar.
Amikor ezt elmondtam Teonak, csak hümmögött, nem zavart, vagy szánom-bánom morgolódás volt ez, hanem olyan védekező, na igen hümmögés, és csak ennyit mondott, hogy Zsazsi mindent elnéz neki, még azt is, ha nem áll mellé, pedig kellene, ha nem válaszol, pedig kellene, ha nem tiltakozik, pedig kellene, és amikor valamiben nem jutnak dűlőre, akkor Zsazsi elmondja, mit gondol, ő meg csak hallgat...

A karácsonyi kalács mellett semmit sem sütöttem ebben az évben, Zsazsi ígért egy doboz aprósütit, ültünk a konyhában, segítettem kitölteni a linzereket, és ez jó apropó volt, hogy rákérdezzek erre a mondatra. Láttam, hogy felpaprikázta a kérdés, nagyot kanalazott a lekvárba, és befalta. A kanállal a kezében már nevetve mondta, igen szívem, mindig ez van, elmondom, amit gondolok, ő meg csak hallgat, és ez néha nagyon fáj, de a hallgatás beleegyezés.

Boldog karácsonyt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése