Ma nincs süti

A valódi karácsonyi készülődés nálam múlt szombaton elkezdődött a próbasütéssel. A feszültségtől és az illatoktól, vagy csak attól, hogy megint ideértünk az időben, délután már émelyegtem. Estére pedig szinte rosszul voltam, igaz, ehhez hozzájárult az előttem álló családi vacsora Zsazsiékkal.
Nem akartam, hogy értem jöjjenek, annyira gyűlölök várni a megbeszélt fuvarra, nézni az órát, felvenni a kabátot, kizárni az ajtót, levenni a kabátot, megnézni, kihúztam-e a vasalót, visszalépni a tükörhöz, nem túlzás-e ennyi smink, nem, nem túlzás, visszazárni az ajtót, ránézni az órára, idő van, kabátot újra felhúzni, táskát a vállra, és indulni, vagy inkább mégsem, na, most akkor mégis, amíg leérek, tuti itt lesz a kocsi, persze nem, ácsorgás a hidegben...
Szóval, hosszas győzködés ellenére se választottam a könnyebb utat, inkább fázósan felcaplattam Zsuzsáékhoz, vállamon a táskámmal, egyik kezemben egy karácsonyi kaláccsal - a próbasütés egyik eredményével -, másik kezemben a magassarkú cipőmmel, mert nem mertem szembeszállni a heggyel tűsarkúban. Félúton irányt váltottam, mert még korán volt, tettem egy kis kerülőt, így utolsónak, de még épp nem késve értem oda. A lépcsőházban hallottam, ahogy a másodikon csukódik az ajtó, és még az előszobában találtam Teot, a szűk hely miatt ő nyitott ajtót, és a házigazdák nélkül túlestünk a bemutatkozáson. Segített lepakolni, közben egyfolytában beszélt, amit alig értettem, mert a lépcsőzés láthatóan megviselte, hangosan szuszogott.
Teo már többedszerre találkozott Zsazsi családjával, ez az este arról szólt, hogy minket szembesítsenek, de beszélgetésre nem adott alkalmat. Alig volt lehetőségünk egymással szót váltani, vagy Zsuzsa vagy Zsazsi kezdte a mondatot felém fordulva: képzeld el, hogy Teo..., vagy pont fordítva, ugyanezt Teonak rólam: képzelje el, hogy...
Szóval anya és lánya rólunk beszélt nekünk, de mi alig váltottunk pár szót.
Zsuzsa férjét feszélyezte a helyzet, bizonyára nehéz volt lenyelnie, hogy az asszonyok szervezkedése nyomán a szerető lassan családtaggá válik, de azért igyekezett. Kellemes este volt, bár kissé fárasztó. Próbáltam időben és gyorsan elköszönni, de Zsuzsa még kijött velem az ajtó elé.
Már régóta meg kellett volna neki mondanom, hogy nem leszek családi krónikás, egy időben olyan sok mindent elmondott magáról, vettem az üzenetet, várta, hogy beleírom őket is a sztoriba, de nem ment. Kényszeresen mesélte el életének olyan epizódjait, amihez valójában semmi közöm nem volt, és nem is papírra valók, de nem volt szívem leállítani. Most viszont már kezdett kínos lenni a helyzet, azt hittem, ezzel jön majd elő, és végre színt kell vallanom. De csak megkérdezte, mit szólok Teohoz, és óvatosan még azt, hogy írok-e még róluk. Nem kellett mondanom, tudta, hogy a sztori nem róla szól, és hümmögtem valami olyasmit, hogy persze, ha lesz mit.
Hazafelé mérgelődtem egy kicsit ezen a szelíd kényszeren, de tulajdonképpen nem bántam, hogy visszarántottak ebbe a valóságba. Már félútról felhívtam Zsazsit, részben, mert nagy hiányérzet maradt bennem a vacsora után, részben, mert annyira egyedül voltam a sötét utcán, hogy kellett egy kis telefonos bátorítás. Megkértem, szervezzen nekem egy randit Teoval. Jaj, nagyon régen hallottam tőle ezt a mély, gurgulázó nevetést! Beszéld meg te, ennyivel le is rázott, és a következő pillanatban a vonal túlfelén már Teo értetlenkedett.
Felnőtt fejjel lettem pirulós, arcom, nyakam, mellem pirul fura helyzetekben, és totálisan kiszámíthatatlan, hogy mikor borít el, és mikor nem. Most igen, és ez olyan abszurd volt, zavarodottságom látványos megnyilvánulásának teljesen szükségtelen elpazarlódása a sötét és kihalt utcán.
Péntek délutánra beszéltünk meg egy kávét.

Egész héten visszaszámoltam.

2 megjegyzés: