Elvették a játékomat

Zsazsi néhány rövid telefonbeszélgetéstől eltekintve nem volt eddig vevő a barátság folytatására. Kétszer ajánlottam fel hazatértük után, hogy meghívom egy kávéra, vagy elmegyek érte, és nálunk beszélgetünk, de nem tudott, vagy nem akart, mindenesetre kimentette magát. Aztán április elején találkoztam a lányával az egyik üzletben, cipőt vettek. A nagylányt láttam meg először, köszöntem is neki, de nem ismert meg, rögtön körbenéztem, hol lehet az anyja, de nem láttam sehol. Már a pénztárnál álltam, amikor rám köszönt, és olyan kedvesen, barátságosan mosolygott, hogy elsőre azt hittem, összekevert valakivel. Ezt teszik az előítéletek, mert ugye tudom, hogy az ember változik, ha magamra gondolok, azt mondom, mindenki kinövi azt, aki az oviban vagy az átalánosban volt, hej, de még azt is, aki középiskolában vagy fősulin, de ki ám! És ezt tudom még azokra nézvést is, akik körülvesznek, de akiket nem ismerek (meg), azok nekem felnőtten sem mások, mint az egykori gyerek - jelen esetben az undok szomszéd nagylány, aki a lábamat rugdosta az oviban - nagyban. Ez az egyszerű módja a gyors tájékozódásnak, így gyorsabb helyre tenni a dolgokat, rendszert építeni, aztán később áttologatom az elemeket, ha változik a képlet, erre jók az előfeltevések, persze csak akkor, ha marad a megengedés a változtatásra, nem rögzül lekaparhatatlanul a kép, és maradunk az egyéni megítélésnél, nem általánosítunk felelőtlenül. Szóval meglepődtem, de Zsuzsa már mondta is, és zavarodott gondolataimból utána futva alig tudtam felzárkózni ahhoz, amit hadart. Bemutatta a lányát, akinek cipőt kellett gyorsan nézni, mert nem voltak felkészülve arra, hogy a csizma után rögtön szandi kell, és még mindig nő a lába, atyaúristen már negyvenes... Nem sorolom el, mi mindent dobott rám egy levegővétellel, mindenesetre láttam, hogy a vidám közvetlenség mögött volt valami zavartság is. Én is elmondtam, mit vettem, váltottunk pár szót a gyerekekről, hogy hol dolgozom és mit, és hogy ő hol és mit, meg hogy éjszakás lesz, csak még felveszi a fiát a sportcsarnoknál, és megvacsoráznak, és egyszer felugorhatnék hozzájuk, alig ismerjük egymást... Hogy mi? Persze, persze... Mi a fene?  Jó, ezt már hazafele gondoltam, és még jóformán be sem értem az ajtón, már csörgettem Zsazsit. Nevetett, hallotta, hogy találkoztam Zsuzsával, mert a bolt elől felhívta őt. Értetlenkedésemre azt válaszolta, hogy majd elmondja, de előzménynek annyi, hogy olvasták a blogot, a többit majd személyesen, és különben is, mikor költözöm.
Másnap kiugrottam. Nem mentem át egyből Zsazsihoz, még a költözést is át kellett gondolnom. A kertet még november elején felszántották, össze is vesztem ezzel a jóindulatú, csendes gyerekkel, mert beleszántott a kisudvar füvébe, és persze honnan vette volna, miféle érzelmi alapon ragaszkodom a kert gazos kis szegletéhez, ahol mogyoróbokrok alatt rohad a farakás, és megnyúlt képpel nézte, ahogy állok a traktor előtt, és gesztikulálok, mert persze a zajban egy szót sem hallott, elküldtem hát határozottan a francba, miszerint megmondtam világosan, hogy csak a harmadik kerítésoszlopig kell szántani, de hát ha neki nem volt logikus, mért csak addig. Aztán a szépen elmunkált földbe egyéb ötlet híján kukorica került, és most itt csúfoskodik az amúgy szép kukorica a saroktelken, és monoton susogással kér elnézést, hogy ilyen idegenül növeszti magát a virágoskertek között. A ház hideg volt, és állott szagú, megártott neki, hogy fűtetlenül és üresen állt. Eladni nem sikerült, érdeklődő is csak egy volt, azóta senki, nincs kitéve tábla, az utca annyira kiesik a forgalomból, hogy szükségtelen, és itt mindenki tudja, hogy eladó.
Ez a fura egyedüllét, idegenség ismerős volt tavalyról, kinyitogattam az ablakokat, de mintha a fény és a szél is elkanyarodott volna az ablak előtt, a hűvös, állott sötétség nem akart oszlani. Nem akartam kicihelődni megint, most nyűgnek éreztem, és csak a kényelmetlenségeket láttam benne, nem tudtam összeszedni, mi húzott ide tavaly, eltekintve a nyilvánvalótól, hogy ki kellett pakolni a házat, bár így utólag ez sem járt haszonnal.
Átmentem Zsazsihoz, üres kézzel és kissé kedvetlenül, és már a kiskapuban tudtam, ha így indulok neki, akkor ebből semmi jó nem sül ki, ezért megráztam magam, hogy lehetek ilyen, és betoppantam. És tényleg, Zsazsi jól megszorongatott, jó kedve volt, és sokat mesélt, főleg a családjáról, és a hosszúra sikerült telelésről. Vele örültem, legalábbis igyekeztem, tényleg, de bennem maradt valami szálka, megmagyarázhatatlanul, vagyis dehogy, nagyon is tudom, mi volt az. Zsuzsáék  elolvasták a bejegyzéseket, meghallgatták Zsazsi emlékezéseit, és elképesztő, felháborító, de találkoztak Teoval is, meg az egyik lányával, és két lányunkokájával is, én meg nem, hogy lehet, hogy ebből így kimaradtam, nem tértem magamhoz.
Elvették a játékomat.
Kissé sértődötten, bár azért fegyelmezve magam próbáltam ezt Zsazsi tudtára adni, és valami ilyesmi jött ki konklúzióként: Még jó, hogy már abbahagytam a blogírást. Egy rövidke csend után Zsazsi ezzel zárta a beszélgetést: Dehogy hagytad abba, Drágám!

4 megjegyzés:

  1. :) most találtam rád. tetszik nagyon a blogod. fel is iratkoztam hát gyorsan:D

    http://beautyandfashion-makeup.blogspot.hu/

    puszi

    VálaszTörlés