Rosszul alszom mostanában

    
Ma kijevi tortát sütöttem, a lapok kész vannak, a krém még csak félig, de már így is nagyon csábító! A Valódi Sáfrány blogról kaptam ötletet rá, de az én receptem egész más. Holnap, rendes fénynél lefényképezem a kész tortát, és akkor adom a receptet is, addig úgysem vágjuk fel. Miközben készült, beesett Zsazsi, és mivel ebben a hóban a lányához volt kötve, aki kocsival még elment vásárolni, jó sokáig maradt.
Kipróbáltuk, hogy miközben mesél, én gépelek, nem mindent, nem teljes mondatokat, csak egy-egy félmondatot, szót, hogy később ne felejtsem el, de egy idő után leálltam, mert elkezdtünk külön gondolkodni. Zsazsi mesélt, közben játszott a kávéskanállal, aztán hajtogatni kezdte a szalvétáját, a sarkán lapokra szedte, pödörgette az ujjai között, és folyton elkanyarodott, elbambult, nézett ki az ablakon, hablatyolt valamit a hóról... Közben ütöttem a billentyűket, mondatokon, szavakon elkalandoztam, nem csak rövidítettem, de tettem is hozzá a magam gondolataiból, továbbírtam, nem figyeltem. Aztán Zsazsi egyre hosszabbakat hallgatott, utolsó mondatait úgy zongoráztam végig az ujjaimmal a billentyűk felett, hogy meg sem érintettem őket, ha van léggitározás, akkor ez léggépelés, a gondolatok semmibe írása. Úgy hagytuk abba a már amúgy is zátonyra futott beszélgetést, mintha egy reggeli félig éber álomból ébrednénk. Kimentünk az erkélyre, hogy a tompultságunkat kiszellőztessük. A párkányon hevert egy fél doboz cigi, egyik barátnőm hagyta itt legutóbb, és bár nem szeretek ilyen időben bagózni, mert nem bírom a nedves füst savanyúságát, meglepődve, hogy barátném rögtön kihúzott egy szálat, kerestem gyufát, és én is rágyújtottam. Ez a kesernyés füst a buszmegállókban ázásra emlékeztet, a sok várakozásra, fázásra, a koszos padokra, a kongó váróra és a ritka hajnali menetrendre, valami jó után az ürességre.
Itt kezdett el Zsazsi megint mesélni.
  
A tábor összezavarta az életét. Endrével még elbírt a lelke, bár nehéz volt visszaköltöztetnie az életébe, de talált neki benne helyet, és a család is tudomásul vette, hogy számolni kell vele is. Úgy kapcsolódott a rokonságba, mint valami távoli unokatestvér, ha jött, Zsazsi férjével kezet fogtak, váltottak néhány mondatot, de ennél többet nem akartak egymástól. Nem vettek el, és nem is kaptak semmi olyat, amire féltékenyek lehettek volna, egyszerűen voltak mindketten, pont.
De a táborban ott volt Teo is, akit Zsazsi sehogysem tudott felidézni, miután hazajött, folyton csak a barnászöld szemeket látta maga előtt, nézték ezek a szemek, ő pedig érezte, hogy játszik nekik. Folyton tennie kellett valamit, takarított, szellőztetett, pakolt, közben beszélgetett ezekkel a szemekkel, és vágyakozott, hogy igaz legyen, amiről álmodozik. A belső beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, álmából reggel félig megébredve kezdte, magára képzelte a tekintetet, miközben arcot mosott, és amikor öltözött, mozdulatai lassulltak, mert egy-egy apró szituációt többször is végiggondolt, ilyenkor lehunyta a szemét, és csak állt.
Senki sem vette észre az álmodozását, csak egyszer a fia, aki a hidegben összeszedett egy kutyát, ő meg rántott levest melegített az átfagyott árvának. Percek óta lobogott a leves, ő meg csak állt felette csukott szemmel, és lassan kevergette, mire a fia megkérdezte, alszol anyukám, fáradt vagy. Zsazsi meg csak mosolygott, és megmondta az igazat, rosszul alszom mostanában.
  
A táborban napok óta menekült Teo tekintetétől, de utolsó nap már nem tudott kibújni előle, nem is akart. A tábortűz után elcsendesedett a ház, hűvös volt az éjszaka, a gondnok behívta őket a lakásába, ültek mindenhol, az ágyon, a földön, boroztak, de csak módjával, mert reggeli után pakolni kellett, délre jött értük a kocsi. Teo az utóbbi két napban abbahagyta a célozgatást a szépasszonyra, meg a viccesnek álcázott udvarolgatást, elcsendesedett. Valaki kitalálta, hogy táncoljanak, de a zene csak halkan szólhatott, a beszélgetés és a lépések zaja néha el-elnyomta. Endre felkérte Zsazsit, aki visszautasította azzal, hogy ne viccelj, fáradt vagyok, de Teonak nem tudott nemet mondani, nem is akart, várta, hogy áttörjön a párokon, és nevetségesen gyorsan hagyta meggyőzni magát. Táncoltak a halk zenére, és egy szót sem szóltak, aztán a következő dalra is, és Teo símogatni kezdte Zsazsi kezét, épp csak hozzáért az kezéhez, épp csak megszorította kicsit. Bárkivel is táncolt volna, nem tulajdonított volna jelentőséget ezeknek az apró érintéseknek, de akkor tudta, hogy neki szólnak. Néha egymás felé mozdították a fejüket, de nem néztek egymásra, az egyik visszafordult erre, a másik arra, közben Zsazsi érezte, hogy Teo is visszatartja a lélegzetét, és a levegőt lassan fujja ki, arcán érezte a meleget, ami a férfi testét már megjárta, és belélegezte, mert szerette volna, ha szíve rajta is átpumpálná ezt a vibrálást. Más nem történt, se egy ölelés, se egy csók, nem volt több dal, vidámkodva elbúcsúztak, az udvar két oldaláról még összenéztek, és ennyi.
Másnap már nem találkoztak, délután késve jött a kocsi, addig tétlenül üldögéltek a lépcsőn. Zsazsi egyre a kaput bámulta, mindene remegett, gyomrában szorítást érzett, azt mondogatta: ebből már nem lesz semmi, összeszedte, hogy miért nem lehet és miért nem szabad, miközben arra vágyott, hogy Teo befusson, átölelje, és valami őrültséget csináljon, amit ő hagyni fog...
    
A sűrű, forró levest a fia egy régi lábasba öntötte, a lesöpört járda mellé tette a hóba, beledobott egy kis havat, hogy gyorsabban hűljön, odaguggolt a kutya mellé, simogatta, és biztatta, hogy egyék. Zsazsi a konyhaablakból a függönyön keresztül nézte őket, és sírt. Amikor a férje bejött, és megkérdezte, mi baja, azt mondta, olyan jó ez a gyerek.  

3 megjegyzés:

  1. Végre! Köszönjük! :-)
    A süti is nagyon jól néz ki még így félkészen is.

    VálaszTörlés
  2. Hogy én ezt már mennyire vártam!
    Annyira szemléletes volt, és a hangulat magával ragadott, egy régmúlt, sosemvolt pillanatban éreztem magam...

    VálaszTörlés
  3. Köszi Csajok! Most van ihletem. :-)

    VálaszTörlés