Nagyon mélyről

Ma szabin voltam, reggel elrendezgettem a dolgaimat, elugrottam a barátnőmhöz - nem Zsazsihoz -, aztán ebéd után hazasétáltam. Jó volt a hegynek felfelé, kigombolt kabáttal küzdeni az emelkedővel, és ezzel a langyos, tavaszi széllel, ami néha nekem szaladt, kócot fújt a hajamba, és meg-megtorpantott, mégis szeretem ezt a bolondot, még ha játszik is velem, lökdös, mint egy óvodás, belekiabál a fülembe, meghúzza a hajamat, aztán elszalad, de jön megint, fél szeretni, és nem engedi szeretni magát...
   
Itthon volt végre időm, de mindenekelőtt erőm elolvasni Zsazsi régi leveleit, azokkal kezdtem, amiket Teo hazautazása után váltottak. Teo leveleinek közzétételére nincs felhatalmazásom, Zsazsiéra igen. Sok, hosszú levelet írt, mindegyik más, sosem írt a hétköznapjairól, levelei olyanok, mint egy-egy vers, szépen kifejtett képekkel, a végén szerelmes, búgó, doromboló szerelmes vallomással, és van néhány írtózatosan befordult levél is. Teo keveset írt, levelei rövidek és kapkodók, a magyar nyelvvel nem volt gondja, mondanivalója mégis nehezen követhető, mondatai gyakran megszakadnak, sok a ..., és minden szava félreérthető, nagyon félreérthető. Leveleiből úgy tűnik, nem érzékelte a mélypontokat, vagy csak nem akarta, bár néha beleizzadhatott a magyarázkodásba, a szerelmi vallomásokat viszont nagylelkűen elfogadta. (Nekem szabad ilyet írni, és milyen jó leírni!) A levelei végén elhadart néhány forró szót az ő türelmes asszonyáról, akivel szavak nélkül is értik, érzik egymást - japppersze! -, és akivel örökre szeretik egymást az ő külön univerzumukban -  jézussegélj! -, aztán elköszönt, mint valami hős világjáró, akit a sors sodort messze a szerelmétől, és mint tudjuk - ugye -, arra nincs az embernek befolyása. Mondogatnom kell magamban: nem leszek cinikus, nem leszek cinikus...
   
Zsazsi délután azt mondta a telefonban, hogy sosem bánta, hogy Teo nem borította fel érte az életét, sose volt féltékeny arra, amibe őt nem vonta be, vagy arra, amit nem adott fel érte. Nem bántotta, hogy tőle egy másik családhoz ment haza. Az őszintétlenség és a gyávaság bántotta, a rossz dumák, a kibúvók, és az, ahogy a férfi folyton magyarázkodott, miért nem jön, miért nem ír, vagy ha már nem akarja őt, miért nem mondja ki. Meg az, ahogy Teo fürdött a szerelemben, amit kapott tőle, de ezt gyanakvással viszonozta, nem engedte el, de mégsem akarta maga mellett tudni. Amikor itt volt néhány hónapig, akkor magát adta, akkor itt volt egészen, de amikor elutazott, nem volt többé az ő drága ura...
Erről eszembe jutott, ahogy mama ejtette ki egyszer ezt fejcsóválva: Szegény Zsazsi!
Itt van az egyik levele (kicsit átírtam, hagyta, mert voltak benne személyes utalások is) az egyik mamuszos, lompos mélypontról, nagyon mélyről:
     
Drága Uram!
   
Nem ír nekem. Szomorú vagyok, fáj a szívem. Megbántódott azon, amit írtam? Azt hittem, érteni fogja. Van, hogy nem tudom elmondani, amit érzek, de hogy már írásban sem tudom összerakni a gondolataimat, hát ez új. Rám sötétedik, nincs kedvem villanyt kapcsolni. Vártam, hogy ír. Nem tette, és most csak mindenféle rosszra tudok gondolni. Egyedül vagyok a házban, és tényleg nagyon egyedül vagyok. Ilyenkor előbújnak a kérdések, amiket igyekszem visszanyomkodni a mély fiókokba, de mind egyszerre jön, belülről nyomják a szekrényt, nyílnak, nem bírok velük. Újragondoltatják velem a döntéseimet, rágódok rajtuk, rágódnak rajtam, és ez fáj.
Biztosan megbántódott. Már többedszerre futok neki annak, hogy megmagyarázzam, mit akartam mondani, de minden alkalommal átfirkáltam, amit írtam. Nem írom le. Jöjjön el, kérdezze meg, és elmondom, ha akarja. Az imént még azt gondoltam, hogy na, ezt a levelet sem fogom feladni, mert végképp elkergetem vele, pedig nem akarom. Azt szeretném, ha itt lenne, mellém bújna. Tudom, hogy nem lehet.
Alkalomadtán adjon valami életjelet. Írja azt, hogy már unja a sirámaimat, vagy írjon akármit. Csak írjon.
Megnéztem a képeket, amiket küldött még azelőtt, hogy elolvastam volna a levelét. Tudtam, hogy a felesége áll maga mellett a körben, a testbeszédük mindent elárult. Most nem vagyok féltékeny, de vannak néha mélypontjaim. Néha igen nagyot zuhanok, ha tudná, ezek a gödrök mennyire mélyek...
Maga tett ilyen csapongóvá, az érzések rángatnak ide-oda, tudom. Voltak nagyon rossz pillanataim, de ezeket nem is merem elmondani. Önnek ott a nő, aki gyereket fog szülni magának, akitől nem akar, képes, tud elszakadni...
Ne haragudjon, hogy ezt írtam, és főleg azért ne, hogy nem húzom ki.
Mindig attól félek, hogy azt hiszi, el akarom tőlük szakítani. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy szabaduljak minden ilyen szándéktól, még a látszatától is, és azt hiszem, elég jól csinálom... Ez a nagy igyekezet azonban visszafordul felém, vannak azért dolgok, amiket egyedül nehéz feldolgozni.
És most leírom a levél végén, hogy hiányzik, pedig már nem is érzem ezt határozottan. Elmúlott, vagy inkább feloldódott ez a hiány. Olyan erősen igyekszem megértő lenni, olyan nagy erővel várok, hogy ez az érzés már nincs. Nem a hiány nincs, az érzés nincs. Érti ezt? Az űr itt van mellettem, a maga helye a mi univerzumunkban, ahogy írta.
A széke üres, rajta tartom a kabátomat, nehogy visszabillenjen a helyére. Visszatartom, nem foglalja el senki a helyet, de már széthúzták a függönyt, kialudtak a lámpák is. Körbenézegetek, jön-e már, aggódom, hogy megtalál-e még a sötétben. Hány nézőt kell felállítania, hogy visszataláljon végre a helyére? Hozzám, mert ide szól a jegye. Igen, biztosan tudom, hogy jönni fog. Már megy a film. De, jönni fog, mert várom erősen, és türelmesen, és nézem közben a filmet. Egyedül.
Rossz kedvem van, tudom, tudja.
Nem baj, ha szabályok közé vagyunk szorítva, el lehet viselni, meg lehet érteni, türelmesnek is lehet maradni, ha ott az érzés, ami mindent elborít. De ott van, mondja? Megmondhatja.
Jól vagyok, ne aggódjon.
Tudom, hogy a csókja az enyém, és tudja, hogy a csókom az Öné, és ez elég is. Néha elég.
Nagyon vágyom már a karjaiba, hogy érezzem a szakállát, a fogait...
   
Türelmes asszonya:
Zsazsi

(Mielőtt befordulnál, kedves olvasó, közlöm, ennél nincs lejjebb.)

2 megjegyzés: