Én sem

Zsazsi még kétszer vállalta a konyha vezetését - ez már a második alkalommal rá maradt -, aztán, amikor már semmi sem vonzotta a Balatonhoz, és már a lánya is inkább a keresztaput választotta meg a pesti nyaralás ígéretét, ő sem ment többet. Kedves emlékek fűzték ezekhez a nyarakhoz, de szédítő és fájó emlékek is, meg olyanok is, amiken negyven éve csodálkozik, és azóta is zavarba jön, ha eszébe jut.
Ilyen volt a búcsújuk Teoval azután a hirtelen reggeli randi után.
  
Teo leült a lépcsőre, Zsazsi bement a konyhába, lopva a kézmosó feletti kis tükörbe nézett, megvizezte a kezét, és gyorsan hátrasimította a kontyból kilógó tincseket. A koszos kötényt, amit még azelőtt bedobott a konyhába, hogy kiszaladt volna a kapuhoz, gyorsan felkapta a földről, és bedugta az egyik párna alá. Megfordult maga körül, kapaszkodót keresett, aztán talált. Iszik egy kávét? - kérdezte, amikor kilépett az ajtón - Mindjárt kész. Aztán csak állt az ajtóban, és várt. Hallgattak, kifőtt a kávé, Teo arrébb húzódott a lépcsőn, aztán - Zsazsi sem értette miért, talán csak zavarában - egy fokkal feljebb ült, ő meg leült mellé eggyel lejjebb, megitták a kávét, és tovább hallgattak. A kapu előtt lassított egy autó, Zsazsi összerezzent, hogy talán elszalad az idő, ők meg csak ülnek, és semmi sem történik, ezért elkezdett beszélni. Először csak halkan, elmondta, hogy reggel be kellett tolni a kocsit, hogy elinduljon, és a két fiatalasszony összeszólalkozott, ki üljön Joci mellé, a bolondok, és hogy egy gyereknek éjjel vérzett az orra, és az egész folyosót fellármázták a többiek, és még azt, hogy a lánya is itt van, és ő is csak miatta jött el megint, tényleg...
Teo hallgatott, nézte a nő haját, a kopott gyöngyház csattot, és a kicsúszott tincseket, amiket több apró csatt terelt vissza a hajtömeghez, meg azokat, amik kikerülték az őröket, és karokként nyújtózkodtak felé. Nem tudta, mit kellene tennie, meg akarta kérdezni, olvasta-e a leveleit, bár Endrétől tudta, hogy igen, de mégis. Hallgatta, ahogy beszél, nézte a csattot, aztán lassan felé nyúlt, és kipattintotta. Zsazsi haja egyszeriben kicsúszott a fogságból, elhallgatott, de nem fordult meg, a kis csattokért nyúlt, amik most esetlenül kapaszkodtak kiengedett hajába. Olvastam a leveleit. - válaszolt a fel nem tett kérdésre, és fél oldalt fordulva nekidőlt a ház falának, lábait felhúzta a lépcsőre, és átfogta a karjaival, de nem nézett fel. Mit szeretne tőlem? - kérdezte, miközben már érezte, hogy készülődnek kitörni a könnyei, de folytatta - Maga mindjárt elrohan innen, talán holnap, vagy a héten még eljön egyszer. Aztán mi lesz? De Teo nem tudott erre válaszolni, csak sóhajtott egy nagyot, és az orrán lassan fújta ki a levegőt, közben mintegy ébresztésként egyik kezével beletúrt a hajába, majd tenyerével megdörzsölte az arcát, és tovább bámulta a kezében maradt csattot. Zsazsi azt mondogatta magában, hogy mit sóhajtozik maga, nagy mamlasz, mozduljon meg, és szorítson magához, de nem történt semmi, ezért felállt, felkapta a két csészét, és bevitte a konyhába. Mérge kirántotta ebből az egyre nevetségesebbé váló várakozásból, azt ismételte, bolond vagyok, mit vártam, mit vártam. Állt néhány percig az egyik nagy asztalra támaszkodva, aztán vett egy nagy levegőt, és kiment. Teo, nagyon kérem, menjen el. - mondta, és büszke volt, hogy ezt ilyen határozottan sikerült kipréselnie magából, tettetett nyugalommal, és hamis fölénnyel a hangjában. Teo ránézett, felállt, lelépett a lépcsőről, és csak ennyit mondott: Nem.
  
Tudod, mi történt ezután? - kérdezte tőlem Zsazsi. Igen, azt gondoltam nagy összeborulás, ölelés, csók. Aha. - nevetett Zsazsi - Persze. Mivel Teo elé állt, visszafordult a konyhába, pakolt, mintha dolga lenne. Abban a pillanatban megjelent a gondnok, megismerte Teot, kezet fogtak, beszélgetni kezdtek. Zsazsi feltűnően hangosan dobálta bent a székeket, csapkodott, és végképp elszakadt a cérna, amikor Teo úgy rázta le a férfit, hogy lassan mennie kell. Amikor a gondnok eltűnt, Teo bejött a konyhába, felbátorodott ezen a beszélgetésen. Meglátta a csomagot az asztalon, amit előző nap hagyott ott, és Zsazsi felé nyújtotta. Ezt magának hoztam, majd nézze meg, ha ráér, most mennem kell. Hát, menjen. - vágta rá Zsazsi, de érezte, hogy túl gyorsan és sértődötten vágta rá a választ. Jó. - válaszolt Teo, és közelebb lépett. Szóval akkor jött a csók. - szakítottam félbe Zsazsit. De nem, csak olyan egymás felé lépés volt, egy majdnem ölelés, Teo megfogta a karját, végigsimította a kezével, Zsazsi már lépett volna felé, emelte a karját az ölelésre, de Teo hátrébb lépett, és elment.
Zavarba ejtő volt, mondhatnám úgy is, kínos. - rázta a fejét Zsazsi. - Láttam magamat kívülről, amint ott kapadozok ezért az emberért, ő meg nem akar engem igazán, megszégyenülésnek éreztem, és azóta is, ha erre gondolok.
  
Van egy fénykép a levelek között, a zsámbéki romtemplom mellett áll két középkorú pár és egy idős néni. Zsazsi mesélte, hogy egyik évben a mamához jöttek rokonok az NDK-ból, és itt töltöttek egy hetet. Mamáék mindenhova hurcolászták őket, fürdeni, meg a környékbeli rokonokhoz, de volt külön programjuk is. Az egyik ilyen önálló túrán készült a kép, és miután hazamentek, Zsazsinak is küldtek egy levelet, amelyben megköszönték, hogy segített nekik ezt-azt elintézni az ittlétük alatt. Valójában egy rokon családot kerestek, és Endre találta meg nekik őket, csak ezt nem kötötték az orrukra. De a lényeg a kép. Zsazsi sokat nézegette ezt a romtemplomot, valami rokonságot érztett a hellyel, és nagyon szeretett volna egyszer ott ülni a falak alatt, még álmodott is róla egyszer, hogy nézi a romot, és határozottan érezte, hogy állt mellette valaki. Nem tartotta meg magának ezt az álmát, aki ismerte, tudta, hova vágyik, és igen sokan feliratkoztak, hogy majd elkísérik oda... Ezt a képet már majdnem negyven éve őrzi, és még sosem járt a falak alatt.
   
Ez az én kiegészíteni valóm ahhoz, hogy igen, én sem így képzeltem Teot. Mindent nem tudok leírni, amit Zsazsi mesél, de ez a férfi az első estéken kerítést mászott - igen, mászott -, virágot lopott, térdelt az erkély - valójában terasz - alatt, énekelt, és ígérgetett az imádott nőnek, aztán írt neki egy rakás levelet, elérte, hogy azok célhoz érjenek, és azt is, hogy ha egy év múlva is, de újra találkozzanak. És akkor? Én már tudom, hogy lett ebből kapcsolat, valamilyen, néha boldog, néha boldogtalan, de azt is, hogy mennyi be nem váltott ígéret hangzott el a sok év alatt.
   
A budapesti kép egyébként 74-ben készült, két évvel a második tábor után, ősz elején.

1 megjegyzés:

  1. Úgy kellett már ez, mint egy falat kenyér!
    (A kép miatt megveszek a kíváncsiságtól!:)

    VálaszTörlés