Aki felé nyújtják

Szép idő volt, sétáltunk egyet Zsazsival a városban, vagyis ez így nem igaz, sosem sétálok, most is rohantunk, csak a kis büfé előtt lassítottunk, lebénított az amerikai fánk édes, pillanatnyi boldogságos illata, amiből jó mélyeket szippantottunk, és elraktároztuk a lelkünkben, hogy kitartson hazáig. Mindent így szívok magamba, mint ma ezt az illatot, olyan vagyok, mint egy porszívó, csak illat-, hangulat-, kép-, mozdulat-, tekintet-, hang-, érintésszívó, beszippantom, átjáratom az érrendszeremen, megrágatom a sejtjeimmel, aztán felpumpálom az agyamba, beleégetem, majd kiengedem, mint egy lehelletet, elengedem, de a nyoma megmarad, és ha úgy van, csak lehunyom a szemem, és érezem...
Újra gyorsítottunk, nem volt kedvünk beszélgetni, mindkettőnknek máson járt az esze. Zsazsi nem akart mesélni, mert azt mondta, folyton félreértem, én meg azon agyaltam, hogy nehéz leírni, ahogy ő gondol valamire, mert én is értékelem, amit mond, és hozzáteszem, amit arról gondolok. Kívülálló vagyok, lehetek kritikus, cinikus, vagy akár elfogult is... mert valaki belekotyog a történetbe, megváltoztatja, amit Zsazsiról gondolok, meg amit Teoról, belefűzöm azt is, ami bennem zizeg, és akkor ez már kinek a története? Ez van, ha nem maga meséli el a történetét, hanem hagyja, hogy megírja más.
Itthon sütöttünk gyorsan egy adag csörögét, orrunk, ruhánk, hajunk, és lelkünk átitatódott a nehéz olajszaggal, hallgattunk. De aztán az első hat csörögét még a porcukros tálból úgy melegében magunkba tömtük, és kibuggyant belőlünk a nevetés úgy, hogy porcukrot prüszköltünk a pultra. De hülyék vagyunk! Hogy én, az még hagyján, de Zsazsi!
   
A tábor alatt már nem találkoztak, de Teo nyár végén nem utazott haza, decemberig maradt, volt egy barátja, aki szívesen ajánlotta fel neki üresen álló pesti lakását. Váltottak pár levelet, és már nyár végén eljött Zsazsihoz, csak ide a városba persze, nem haza. Zsazsi remegett, hogy mi lesz, körbefutotta várost, nem tudta, hol találkozzanak, hogy ne fusson össze ismerőssel, végül megtalálta a megfelelő helyet - jót nevettünk rajta - a vasútállomást, hát hol is fordulhatna meg több falubeli, és hol nem találkozott mégse senkivel. Ott jött az első csók is, nem elbújva, kettesben, mindenki előtt a peronon, rögtön azután, hogy Teo leugrott a vonatról.
Nem volt hova menni, de Zsazsinak volt egy kedvenc helye, amíg jó idő volt, mindig oda kirándultak pléddel, szörppel, sütivel, és Teo könyveivel. Órákat feküdtek, bámulva a tájat a dombtetőről azon az egyszerre szent és pogány helyen, vagy figyelték, ahogy besötétedik, csillaggal telik meg az ég, és a falvak apró, kíváncsi fényeivel az alattuk elterülő síkság. Amikor jött a hideg, inkább sétáltak, vagy beültek valahova, de amikor jött a hideg, egyre kevesebbet is találkoztak. Aztán november végén Teo váratlanul hazautazott, és megint maradtak a levelek.
Ez volt a legjobb rész, ezt mondta Zsazsi, ami utána jött, az már csak utóhang. Persze akkor nem így gondolta, de így visszagondolva már semmi sem volt ugyanaz, amikor legközelebb, majdnem két év múlva végre újra találkoztak.
   
Tudom, hol az a hely, ahova Zsazsiék kirándultak. Ha ott állok, le kell hunynom a szemem, és vissza kell tartanom a lélegzetem, mert az egy olyan hely. Arról beszélgettünk, hogy azt a helyet ajándékba lehet adni. Egyszer, igen, újra, nem tudom, a válasz joga azé, aki felé nyújtják.
   
...
   
Utóirat: Nagyon késő van - lassan már korán -, még kinéztem az erkélyre, mert ott áll a tészta, reggel krumplis pogácsát sütök a költözködéshez. Majd felteszem holnap - ma - a képet és a receptet. De ezt most még ide kell kiabálnom: Tavasz van!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése