Nincs süti, de azért gyertek át játszani!

A tegnapi szépséges napsütésen felbuzdulva ma meghívtam Zsazsit a karácsonyi vásárba, sétálni, nézelődni, aztán gondoltam, valahol iszunk egy kávét, és beszélgetünk. Éjjel felébredve az össze-vissza álmodásból  láttam, hogy csillagos az ég, és egyből tudtam, hogy ma ugyan nem lesz mászkálás, mert nem bírom a fázást. Úgyhogy a program lefújva. Azért a levelekbe délelőtt beleolvasgattam. Jobban szeretném, ha Zsazsi mesélne róluk, ezért csak néhányat olvastam el, kíváncsiságból. 
Elsőre azért nyúltam, amire Zsazsi a múltkor rámutatott (amit a temetés előtt kapott), de a mellette lévő boríték annyira meg volt tömve, hogy szinte nyújtózkodott a kezem felé: Engem nyiss ki, engem, engem!
Teo levele volt elöl, írta, hogy költözik, mert új munkája van, és régi lakhelyéről nem tud rendesen beutazni, hogy a könyveit csomagolja, meg hogy ezekben tartja Zsazsi leveleit, aki nagyon hiányzik neki, de közöttük a kapocs elszakíthatatlan, akármilyen messze vannak, meg más életet élnek, hogy így meg úgy a szerelem, meg még néhány ilyen hablaty, persze hosszan kifejtve. Hú, mennyire igyekszem objektív maradni!
Látni szerettem volna Zsazsi arcát, miközben ezt a szöveget olvasta. Elképzeltem, ahogy Teo írja a levelet, sietősen, macskakaparással, tele hibákkal, áthúzásokkal. Belekezd egy gondolatmenetbe, és egy másikkal fejezi be, csapong, kifullad a gondolat a mondat felénél, hadar - ha lehet ezt írni az írásra -, és mindenhova pontpontpontot ír, remélve, hogy Zsazsi azt is érti, amit nem írt le, vagy továbbgondolja maga.
Bevallom elragadott a szöveg, annak ellenére, hogy közben azt gondoltam, mekkora dumagép ez a pasi, mégis úgy lettem volna egy percre a címzett. Tudtam, hogy Zsazsi szerette - ha még nyolc évvel később is olyan eltökélten kereste Riminben -, és Teo kissé zavaros filozofálgatása az érzelmeiről is ezt tükrözte, de számomra érthetetlen volt, hogy lehet, hogy még mindig ilyen messze vannak egymástól, hogy a sorsuk nem gubancolódott jobban össze, hogy nem közeledtek. Egy levélből ez nem is fog kiderülni, fel kell hívnom Zsazsit.
Közben eszembe jutott, hogy még sosem kérdeztem arról, hogy fest Teo. Ahogy visszagondolok, Zsazsi mindig is olyan, hogy is mondjam, formás asszonyság volt. Mindenkit úgy szólított, hogy csillagom, meg drágám (régen én is az előző voltam, ma meg az utóbbi), senki sem beszélt így a faluban, velem legalábbis nem, ez olyan városi duma volt. Nem mintha nekem erről lett volna bármi fogalmam, mármint a városi dumáról, de mégis, volt benne valami, amiről én gyerekként azt gondoltam: modern. Sokáig egyébként azt hittem, hogy boltosnéni, a telt idomokhoz, a magabiztosságához, meg a gurgulázó nevetéséhez ez passzolt a fejemben. Ez vicces, majd szembesítem ezzel. Ha valahogy le akarnám írni, azt mondanám, hogy régen Zsazsi a fiatal Pécsi Ildikóra hasonlított, olyan valódi szépség volt. (Mai hasonlatot nem tudok mondani, az időbeni távolság miatt nem áll rá az agyam.)
Elolvastam Zsazsi válaszát is, mind a hármat. Volt mit írnia: betegség, családi perpatvar, találkozás az első férjjel (Miii!?). Nem jött válasz, írt egy újabb levelet, olyan dorombolós-neheztelőset. Majd négy hónap, két hét, és öt nap múlva (a levélben pontosan könyvelve) egy rövid üzenetben Teot jól elküldte a francba.
Hát ezért volt olyan vastag ez a boríték. És aztán néhány hét múlva - a temetés előtt - csak jött válasz, egy olyan, de olyan levél...
Akkor most felhívom Zsazsit.

Ma nincs süti, de azért gyertek át játszani!

2 megjegyzés: