Máglyás málnarakás, vagy mi

A múltkori beszélgetés után már igazán kiváncsi lettem Zsazsi leveleire. Ma délután felugrottam érte téli lakhelyére, és végre a konyhámban kinyitottuk az első dobozt. Rengeteg levél volt benne, ám végül egyet sem olvastam el, vagyis az elsőbe beleolvastam, de többnyire csak beszélgettünk felettük.
A borítékok egészen meg voltak tömve, ami elsőre elég fura volt. Aztán Zsazsi kiszedett néhányat, és akkor értettem meg a rendszert. Teo levelei voltak borítékostól, és mögéjük csúsztatva Zsazsi levelei. Először furcsálltam, hogy saját leveleiből is van egy példánya, de aztán kapcsoltam, piszkozatok. Volt, amelyik levélnek több változata is ott lapult a borítékban, nem dobta ki egyiket sem. Zavarban voltam, amikor az elsőt a kezembe nyomta, de a kíváncsiságom erősebb volt. Nagyon rövid levél volt, dupla borítékkal, a címzettnél egy ismeretlen asszonynévvel, de falubeli címmel. Amikor felnéztem, Zsazsi egyből mondta: Liszka már nem él. Unokatestvérek voltak, és jó barátnők, egy darabig oda mentek a levelei, még vagy harminc levél. Aztán a többit már ide címezték, bár Zsazsi szerint nehéz volt Teot rávenni, hogy már ide írjon, egy kicsit még hazudnia is kellett. Teo egy darabig úgy tudta, hogy ez a cím egy másik barátnőhöz tartozik, így további 12 levelét szintén duplán csomagolta, a belső borítékon a nagybetűs felirattal:  ZSUZSA ASSZONY RÉSZÉRE, alatta szép dőlt betűkkel: Kérem szépen személyesen átadni. Zsazsi mesélte, hogy Liszka - még mindig nem dereng, ki volt ő - nagyon jót mulatott az üzeneteken, egy darabig faggatta is Zsazsit arról, mi van a levelekben, aztán egyszer azt mondta, nem akar erről többet tudni. Ekkor lett beteg Zsazsi férje - nekem ő mindig ... bácsi volt, a családnevén szólítva, ezért nem írok nevet -, és Liszkát úgy látszik emiatt furdalni kezdte a lelkiismeret. Zsazsit is kérdeztem erről, de azt mondta, soha, egy percig sem volt lelkiismeret-furdalása, ő maga sem értette, miért volt így.
Halványan emlékszem a férjére. Amikor beteg lett, csak feküdt, meg nagy ritkán kiült a gangra, napfürdőzni. Mama kertjéből többször láttam, ahogy ott ül pizsamában, csíkos köntösben, néha kardiban, előrehajolva, csukott szemmel, ölében egy újság. Olvasni sosem láttam, Zsazsi szerint azt csak kapaszkodónak vitte magával, volt botja is, de nem szerette használni.
Aztán már nem ült ki, mama suttogva mondta, hogy már nagyon beteg, és kissé morbid objektivitással hozzátette, hogy egy héten belül meg fog halni. Megállapította, hogy vennie kell egy rendes fekete kendőt, mert olyan kopott a régi, abban már nem lehet temetésre menni, és - ez milyen! - előkészítette a szép, sötét otthonkáját, mégiscsak gyász lesz, ha segíteni kell Zsazsinak, abban megy majd át. Nyár volt, ott nyaraltunk nála, mama minden nap várta a fejleményeket. Ha Zsazsi mondott neki valami újat a kiskapuban, akkor azt rögtön tovább is adta a másik szomszéd felé lent a kertben. Fura volt, hogy arra vártunk, meghaljon a bácsi, még akkor is, ha tudtuk, hogy így lesz. Három napig hevert az otthonka kikészítve az előszobában a régi heverőn, aztán mama egyik reggel abban jött be ébreszteni minket. Suttogva beszélt, mintha valami rendkívüli helyzet állt volna elő, és egy levegővel kiszorította magából a nap forgatókönyvét: ha hívják, akkor átmegy segíteni a szomszédba, ezért a reggeli az asztalon, kész az ebéd is, kirakta a társast a teraszra, meg leterítette a plédeket, ha ott játszanánk, sőt elővett egy régi, műbőr kötéses, üres határidőnaplót is, meg tollakat, ha rajzolni szeretnénk. Teljes együttműködést várt el, mintha nem is a szomszédban lett volna a halott, hanem itt. Fogadok, hogy már egy hete tudta, mit fog főzni, ha eljön ez a nap, sőt biztos voltam benne, hogy végiggondolta a nap összes szükséges mozzanatát. Teljesen átragadt ránk ez az ünnepélyes készenlét, egész nap suttogva játszottunk, még össze se vesztünk. Igaz, egyszer elkezdtünk leskelődni a ház sarkánál, de idegen emberek jöttek-mentek a szomszédban, ezért befutottunk a házba. Addigra már annyit túráztattuk magunkat az eseményeken, hogy nem mertünk kimenni, órákig bent kuksoltunk az ágyon. Mindenesetre fura egy nap volt. Mondanom sem kell, mamát senki sem hívta át segíteni. Délig bírta, kiszedte nekünk az ebédet, aztán átpofátlankodott, és estig csak egyszer jött át megnézni, megvagyunk-e még.
Zsazsi nevetett azon, amit mondtam. Őt nem zavarta, hogy mama ott volt, mert bár jól tudta, hogy csak a kíváncsiság hajtotta át hozzá, de akkor jól jött, hogy valaki már előre átgondolta, ilyenkor mi a teendő. Délután összeszaladt nála a család is, akkor mama a háttérbe húzódott - persze a világért sem hagyta volna ott a műsort -, kávét főzött, széket hozott a belső szobából, zsebkendőt keresett, hamutálat ürített...
Hamar eltemették Zsazsi férjét. Mamának a temetés napja újabb kihívás volt, mert az első eset volt, hogy teljesen egyedül kellett hagyjon minket a házban. Újabb eligazítás várt hát ránk. Bár a temetés csak délután volt, egész napra szólt az ukáz, úgyhogy ismét szépenjátszósdi volt a program. Mama ebéd után elkezdett öltözködni, szertartásosan, egy szép zsebkendő az egyik zsebbe, egy a táskába, egy a másik zsebbe, aztán ismét elmondta a rendszabályokat, kiállt a kiskapuba, és várt. Játszottunk, nem láttuk, mikor ment el, hamar eltelt az idő, még meg is lepődtünk, milyen gyorsan hazaért. Ezzel vége is volt a programnak.
Gondoltam én. Zsazsi mesélte, hogy mama a temetésen a kezébe nyomott egy zsebkendőt, és odasúgta, hogy legalább tegye a szeme elé, ha már nem tud sírni. Nem tudott, játszani meg nem akart, végig a kezében dörzsölgette a zsebkendőt, majd zsebre vágta, és csak napok múlva jutott eszébe, hogy vissza kellene adni. Addigra mama már majdnem összeomlott a gondolattól, hogy talán örökre nélkülöznie kell azt a szép, ünneplős zsepit. Hát igen, mindenkinek voltak veszteségei.
Zsazsi az élükön álló borítékok között rámutatott arra a levélre, amit azon a héten kapott Teotól. Azt mondta, ez volt az első olyan levél, amit nem bontott fel rögtön, ahogy a kezébe került. Napokig hordta a zsebében, mire végre fel tudta nyitni. Nem mintha bűnnek érezte volna, inkább csak félt elpazarolni az érzéseket, amiket a levél szállít. 
  
Hát egy szuszra ennyi fért bele a délutánba, és még a nyalánkság, aminek a receptjét Zsazsi végre elárulta nekem. Az emlékeimben azért extrább volt. Aztán annyit bénáztam a fényképezéssel, hogy egészen elment a kedvem ettől az édességtől. Ám most újra belekanalazva, egész tűrhető, de valami hiányzik belőle, már tudom, elfelejtettem a rumot, hát persze. A savanykás málna, a méz, a puha piskóta és a habcsók, azért tényleg egész jó így együtt. Lehet, hogy nyáron, friss málnával újra megpróbálom.
  
Itt a recept:

  
Itt a recept:
   
Málnás máglyarakás
   
2 dl tej
3 + 2 evőkanál méz
1 evőkanál rum
20 db babapiskóta
20 dkg málna (most fagyasztott)
2 tojás fehérje
3 evőkanál cukor
A tejet felmelegítettem (épp csak langyosra, hogy a méz feloldódjon benne), elkevertem benne 3 evőkanál mézet és kifelejtettem belőle a rumot (de Ti ne!), majd egy laposabb tálba öntöttem. A tojásfehérjét habbá vertem, majd kanalanként beledolgoztam a cukrot. A babapiskótákat megforgattam a tejben - csak félig szívják meg magukat, ne ázzanak szét - majd egy rétegben a hőálló tál aljára fektettem. (A tálat nem kell kikenni, mert alacsony hőfokon nem sül le a tartalma.) Ezután rászórtam a málna felét, és meglocsoltam 1 evőkanál mézzel. Erre jött még egy réteg áztatott piskóta, majd újra a málna, a méz, és végül a maradék piskóta. A tojáshabbal bekentem a tetejét, és 150 fokra előmelegített sütőben 35 percig sütöttem, majd a résnyire nyitott sütőben hagytam még negyed órát száradni.

2 megjegyzés:

  1. Mindegy is hogy nevezed, nagyon guszta. A málnával hmmm... nagyon finom lehet. :)

    VálaszTörlés
  2. :-) Köszi! Gyerekkoromban ez volt a csúcsédesség, most nem tűnik olyan extrának, de tényle finom volt. Hárman - egy nagyon nagy + egy nagy (ez vagyok én + egy kicsi - egy ültünkben elpusztítottuk.

    VálaszTörlés