Fokhagyma virág

Vasárnap döbbentem rá, hogy az a kence, amit az olivás rúdhoz az aprítógépben készítek, tökéletes szendvicskrém, így azt reggeliztünk Zsazsival. Pedig elsőre csak annyit tettem, hogy a kávé mellé beletunkoltam egy darab kenyeret, mert éhen akartam halni. Igen, reggel egy hosszú kávéval kezdek, aztán úgy nyolc és tíz között valamikor - nem csak tőlem függ, hogy mikor - Zsazsinál megiszom a kotyogós feketét, és általában csak ebédelek. Bár, amióta Zsazsi beszélgetéseink tartalmával üzletel, egyre többször eszem vele én is valamit a kávéhoz. Jöttek hozzá az unokák, ezért nem nyújtottuk hosszúra a beszélgetést, viszont így maradt időm pótolni egy régi elmaradásomat, a padlás látogatást.
Voltam már fent, csak épp pont abban a ronda, nyúlós időben, és akkor nem azt az arcát mutatta, ami az emlékeimben fénylett - a szó szoros értelmében -, nem volt más, csak egy sötét, poros, pókhálós padlás. Aztán megint eszembe jutott, amikor családi összefogásban elvittünk-vitettünk szinte mindent a házból, hogy innen nem pakoltam le, de pont ezért inkább szóba se hoztam. Délelőtt azzal indultam neki, hogy, na akkor majd most. Vittem a fényképezőgépet, de egy ideig nem nagyon volt mit fotózni, illetve volt mit, csak nem tudtam jó képeket készíteni.
De aztán egyszercsak megjött a fény, és színekben ugyan nem tobzódó, de hihetetlen kontrasztos képeket készítettem. Ez lett a legszebb:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése