A délutáni fekete

Kong a ház az ürességtől, a konyhából elvitték a kredencet, az ebédlőasztalt és a székeket, csak a kis asztal maradt az ablak alatt, azon a gépem, mellette az egyik fonott szék a teraszról, alatt a nagy kosárban meg néhány dobozban a megmentett kincsek és az összes sütős-főzős cuccom, tűzhely, hűtő, ennyi. Hétvégén még volt egy kisebb zsibvásár a teraszon, ki mit nem szeretne hazavinni címmel, aztán mindenki ment a dolgára, én meg maradtam. Elvégzettnek tekintem a munkát.
A dobozok, amiket Zsazsitól áthoztam szintén itt állnak, egyszer sem kerültek szóba a héten, nem mintha kerültük volna a témát, csak valahogy nem jött elő. Egyik nap megkért, hogy hozzak neki néhány dolgot a boltból - csak egy utcányira van innen -, de nem voltam rá képes, inkább szerdán beugrottam a városba, és bevásároltam rendesen. Az még rendben van, hogy most letáboroztam gyermekkorom helyszínén, de nem akarom eljátszani a megkerült bárányt. Látom a szomszédokat nap, mint nap, köszönök, szóba elegyedek, ha úgy adódik, de belemerülni semmi kedvem, nem fogok berendezkedni, sem kertészkedni, nincs kedvem itt boltba járni, és nem akarok Móni anyukájától rendes házi tésztát venni, akkor sem, ha mindenki ott veszi, nem, nem keresem meg, honnan lehet házi tojást hozni, pláne nem tejet. Mert ez nem én vagyok. Hogy akkor meg minek vagyok itt? Pakolni, összeszedni ezt-azt, kidobálni a kacatokat, takarítani, rendezgetni a dolgaimat. Eddig tevőlegesen a házban - bútorokat, ruhákat, limlomokat -, és most, hogy ezzel kész vagyok, itt belül.
Ide most neeem magyarázkodásképpen azért muszáj beszúrnom, hogy gyerekkoromban szinte minden este a fejésnél kaptunk a zománcos bögrébe fejt (nem beleöntött!), meleg, habos tejet, és nagyon szerettem, de ma már nem szívesen innám meg.
Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy ne itt, így éljek. De ma már nem akarok. Amióta itt vagyok, rájöttem, hogy kezdetben ugyanolyan idegen voltam ebben a környezetben, mint az, aki sosem élt itt, talán csak annyiban más, hogy látom a különbséget a vicces vidék-nosztalgia és a valódi beilleszkedési szándék között. Aki ezt komolyan gondolja, annak lassan helyére kerülnek a dolgok, lekopnak a sztereotípiák, és az idilli képre rakódik egy kis kosz, de aki ezt akarja, az elbír ezzel is. Amikor kijöttem, legjobban a régi illatokra vágytam, amikre már alig emlékeztem, és amiket sokáig hiába kerestem a házban, a kertben, de most már kezdenek előbújni. Ilyen volt a régi ruhásláda illata a kiskonyhában, az egymásra dobált régi, gombjaiktól megszabadított ruhák, ágyneműhuzatok kissé állott, de tiszta szaga, amint türelmesen várták, hogy a takarításhoz vagy a disznóvágáshoz rongyot tépjenek belőlük. Ide volt behajtogatva az a régi, már majdnem fehérre mosott, világoskék, vastag terítő, ami megtartva funkcióját időről időre előkerült játék közben, és pillanatok alatt asztallá varázsolta a ruhásládát  a vajas-lekváros kiflikarikákból vagy a kekszgombócból álló uzsonnához.
És a tejszín illatát is érzem, amit mama vett nekem néhányszor a boltban, isten tudja ezt mivel érdemelhettem ki. Kis szögletes dobozban volt, mint a tejföl - ma már csak talán egy fajtát árulnak ilyenben -, a tetején a fehér fólián fémes felirattal. Mama leültetett otthon a lépcsőre, és kikanalazhattam egyszerre az egészet. Őrült jó volt, és tényleg nem siránkozós nosztalgiából mondom, de ma nem ilyen a tejszín illata, azt se mondhatom, hogy jobb vagy rosszabb, egyszerűen nem ilyen. 
A kisbolt (így egybeírva!) már nem működik, nincs már meg az épület sem, sőt az utcának az a fele teljesen eltűnt, csak az y kereszteződésben laknak még egy házat, és jóval lejjeb, a híd mellett áll még a mérlegház. A házak helyén ma kertek vannak, aki most látja először, annak talán fel sem tűnne a hiány, mert két fél utca néz egymással farkasszemet, köztük az út, egyik oldalán árok, másik oldalán a patak, az egész olyan, mint egy túl széles utca.
Valójában nem kellett volna messze mennem, mert néhány házzal arrébb egy családiház utcafronti részén van egy kis üzlet, Zsazsi szerint ismernem kell azokat, akik viszik, de nem ugrik be, kik ők. Bevallotta, hogy ő sem szívesen megy oda, mert fárasztja a sok kérdés, meg a pletyka, Zsuzsa vásárol neki hétfőnként, ilyenkor hoz kenyeret is, amit 2 szeletenként lefagyasztva oszt be egész hétre. Most viszont megörült, hogy én is tudok neki hozni ezt-azt, hát írt egy jó kis listát.
Vásárlás közben eszembe jutott, hogy mamáék egyszer-egyszer kólára cserélték a délutáni kávét, hetente egy kis üveget bontottak, és két délután iszogatták meg, mint valami különlegességet, rendesen a kávés pohárból. Mamának egyszer felemlegettem ezt, de nem emlékezett, sőt, mintha még meg is sértődött volna a feltételezésen, és ezt nagyon nem értettem, hát inkább hagytam. Zsazsi viszont jót nevetett, amikor beállítottam a fél literes üveggel (műanyaggal ugye), és azt is tudta, miért volt mamának amnéziája.
Akkoriban történhetett, amikor már nem töltöttük itt az egész nyarat, de még sűrűn jártunk ki a hétvégéken, meg néha közben is. Zsazsi hazajött egy nyaralásról, hozott mindenféle édességet, meg apróságot, és persze tele volt élményekkel. A délutáni kávékhoz, hol ez, hol az került elő, és így egy nap az üveg kóla is. Az üvegre rá volt ragasztva néhány cetli, teleírva, rajzolva, és mivel Zsazsi nem akarta, hogy mama elolvassa, mi van rajtuk, nem tette rögtön az asztalra, hanem a kredencen kitöltötte egy kis likőrös üvegbe (a kólát!), és abból töltött a poharakba. Ettől persze egyből valami extra itallá változott, és amikor kiderült, hogy ez már idehaza is kapható, sőt a kisboltban is, ez a fekete is része lett a délutáni ceremóniáknak. Egészen addig, amíg a mama egyszer kölcsön nem kérte a régi szakácskönyvet, és ebben meg nem találta a benne préselt üzeneteket, amiket addigra Zsazsi szépen leszedegetett az üvegről, meg a szalvétákat, alátéteket, marcipános papírt és vonatjegyet, ami mind tele volt rajzolva és írogatva Zsazsinak szóló üzenetekkel nem csak magyarul.
Mamánál ez kiverte a biztosítékot, visszavágtázott Zsazsihoz a könyvvel, ledobta az asztalra, közben kierőltetett a fogai közül egy Nem szégyeled magad!?-ot, aztán egy ideig szünetelt a délutáni szeánsz, nem sokáig, de a kóla innen kezdve valami nagyon bűnös ital lett.
Ezután, ha hazajött egy nyaralásból, a kávézással kihagytak néhány napot, egy hetet, eztán már nem hozott mamának semmit, meg sem mutatta neki, miket vásárolt, visszarázódott a hétköznapokba, és amikor úgy érezte, az élmények után újra kijózanodott, jöhetett újra a megszokott délutáni fekete.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése