Időutazás

Ma reggel Zsazsit elvitte a lánya magukhoz, jó korán keltem, és éppen azzal voltam elfoglalva, hogy utáljam az esőt, amikor hallottam, hogy a ház mellett megáll egy kocsi. Átmentem a sarokszobába, ami régen a szüleim szobája, majd sokáig raktárféle volt, hogy megnézzem, ki jött. Itt még fent van a függöny, mert nem lehet leengedni a redőnyöket, és nem akarom csupaszon hagyni az ablakokat. Egészen pontosan a másik szobában sem kellett volna leengednem a redőnyt, mert most meg nem lehet felhúzni, de már késő, ahol alszom, ott meg magasan van az ablak a járdától, szóval ott nem gáz, hogy nincs semmi rajta. Nem ismerem a lányát közelebbről, most hirtelen még a keresztnevét sem tudom.
Miután elhajtottak, még egy ideig a szobában üldögéltem, felidéztem, hogy volt berendezve korábban, meg jó csomó emléket. Régen nagy virágmintás, sötét tapéta volt a falon, néhány éve szedték le, most fehér minden. A régi varrógép, egy konyhaasztal, egy szék és két öreg fotel volt csak a szobában, amit még a festésnél húzhattak középre, mert egy kupacban most is ott állnak. Az asztalon lévő kacatok közt megtaláltam a gombos dobozt, rengeteg régi ruháról és elhasznált ágyneműről levágott színes gombbal, a többi nem volt érdemleges. Teljesen lelassultam, fáztam is, az orrom tiszta hideg volt már, mégis úgy üldögéltem a fotelban, mintha muszáj lett volna. Rámtört ez az álmosító egyedüllét, olyan volt, mint, amikor megjöttem, és féltem itt bent lenni. Mielőtt kimenekülem volna a konyhába, összefogtam a dobozokat, a táskákat és a zsákokat egymásba gyömöszöltem, és mindent kitettem a konyha elé. Kerestem gyorsan egy pulcsit, és mielőtt a konyhába menet behúztam volna magam mögött a bejárati ajtót, felkapcsoltam a villanyt, ne kelljen később a sötétbe belépni...
Tudtam, hogy forró teától vagy valami gyors alibikajától most nem lesz jobb a lelkemnek, ide már leves kellett, egy jó kis gyors mindentbele zöldségleves (Hamvas Béla szavával élve: szemétleves) tejjel (hagyok időt a szörnyülködésre, és majd később egyszer leírom).
Ez a legjobb hely a házban, független a többi részétől, ki is hoztam ide mindent, amit eddig összeszedtem, itt világos van,  lehet sütni, főzni, tűzhely melege van, a kapu kivételével be lehet látni az egész kertet, sőt a lenti utca nagy részét is.
Érdekes mennyire belémivódott ez a ház, még ma is, annyi költözés, és annyi otthonnak nevezett, érzett, hitt hely után is ez a meghatározó, ha a HÁZ-ra godnolok. Amióta az eszemet tudom, összetartozik a ház és a kert, a napszakok, az évszakok, általában valaminek az eleje és a vége, a körbejárás iránya üzletben, parkban, akárhol. Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy a kertben a növények helye, fejlődése is igazodott saját mini univerzumomhoz, de voltak benne fontos jelzőkövek. A tanév eleje ott van a mogyoróbokrok alatt, a tél a házban, a tavasz futás ki a kapun, és le a járdán a kerítés mellett - csillagvirág és orgona -, a nyár a kert egész alsó része, tűzpiros alma, és zavaros kavarodás, por, kosz, és salak a térdem bőre alá gyógyulva. Ahogy telik az év, a dátumhoz igazodva e tér meghatározott helyéről tekintek a világra, ha nyár közepén a karácsonyra gondolok, akkor a kert alsó részén állva nézek a ház felé.
Nemrég olvastam Mircea Eliade egy tanulmányát (a bejegyzés végére leírtam a pontos hivatkozást), mely a tudomány oldaláról éppen azt ragadja meg, aminek megfogalmazásával eddig küszködtem, mégpedig azt, hogy "a ház maga az univerzum, amelyet az ember szerkeszt magának, miközben az istenek paradigmatikus teremtését, a kozmogóniát utánozza", majd később: "az ember által megtapasztal tér irányított, ezért tehát anizotróp, mivel minden dimenziónak és iránynak sajátos értéke van." 
A házat (és a kertet) nagyszüleim építették - laktunk itt egy jó pár évet mi is, aztán egy ideig még itt töltöttünk minden nyarat, majd nagy szünet jött ritka látogatásokkal, és egy rövidke visszatalálás -, én ide születtem, és erre a látványra, az itt megtanult mozgásokra, irányokra, hangokra, színekre támaszkodva építettem ki azt a viszonyulási rendszert, amivel még ma is tájékozódom időben és térben.
Érdekes, hogy azt mondjuk, jön a nyár, közeledik az ősz, változnak az évszakok, az évek. Nálam a nyár mindig ugyanott marad, és a többi évszak sem siet sehova, mi járunk körbe, az új év ugyanott áll, ahol a régi, mi lépünk át egyikből a másikba. A szülinapom mindig megvárja, hogy szépen odaérjek hozzá, nem ő közeledik, hanem én.
Akkor ez tulajdonképpen maga az időutazás. És ha nem az idő halad, hanem az ember az időben, akkor akár meg is fordulhatok?

[Eliade, MIRCEA, A világ, a város, a ház, in: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 29 p]

1 megjegyzés: